Hermann Róbert: Kecskemétiek a szabadságharcban IV. Gáspár András honvédtábornok (Kecskemét, 2005)

Részletesen csupán Kmety úr páratlan müvének azon pontjaira akarok felelni, melyek személyemet érdeklik. Nekem Kmety úr vétkül róvja fel, hogy ápril 6-kán az isaszegi csatát a VII-ik hadtesttel nem támogattam. Az 1849-ik évi ápril 6-ára szóló fővezéri diszpozíció szerént a magyar hadsereg Damjanich alatti jobbszárnyának fedezése, és az ellenségnek Aszódnáli visszanyomása volt feladatom. E feladatot én pontosan teljesítettem is, - s legjobb akaratom mellett sem léphettem át az ezen diszpozíció által számomra kijelelt határt; - mert a csatát intéző fővezér kombinációit önhatalmú vállalkozásaimmal zavarni s így az általa óhajtott sikert netán meghiúsítani nem állott s nem állhatott szándékomban. Nem éretett-e el működésem által a fővezér célja? Nem veretett-e meg az ellenség? Volt valami hátrányos következménye a fővezér parancsáhozi szigorú ragaszkodásomnak? Nem! És ha, merem kérdezni, az esetben, ha a bán történetesen nem cselekeszi azt, amit cselekedett, - ha az ellenség fővezére tudta és akarata nélkül ápril 6-kán estve pozícióját el nem hagyja, s így az egész vonala odahagyását, mi az előzmények természetes következménye volt, nem teszi szükségessé: nem lett volna-e ügyünkre kedvező azon körülmény, hogy az egész VII-ik hadtest ápril 7-kének hajnalán pihent, tehát kétszeres erővel támadhatta volna meg az ellenséget? De feltéve, hogy én a VII-ik hadtestet csakugyan az ellenség hátába vezettem volna, hiszi-e Kmety, hogy az megáll, s bennünket bevár vala? Bizonyosan nem. Tehát az eredmény egy . Üldözésről az est beálltával úgysem lehetett szó. Én most is tiszta öntudattal mondom, hogy miután semmi rendkívüli körülmény önkéntes elönyomulásomat kívánatossá nem tette, nehogy a szükséges összeköttetést előnyomulásom által megszakasztván, lehető előnyök reményében tán igen is sokat kockáztassak: nekem a fővezéri parancs által kijelölt korlátokon túllépni nem volt szabad. A tudatlanság vádja ellen, mellyel engem Kmety úr illet, önérzet és szerénység csak annyit enged mondanom, hogy bajtársaim s a nemzet előtt lezajlott katonai pályámon a közembertől föl és végig, sohasem egyéni vagy családi öszveköttetés, protekció vagy nepotizmus mozdított előre, s mégis már 1843-ban márciusban kapitány valék, holott minden, ki az akkori viszonyokat ösmerte, tudhatja, hogy főleg igénytelen sorsú magyar embert az osztrák hadseregben tudatlanságért nem tettek soha kapitánnyá. Végül el nem hallgathatom megütközésemet azon, hogy Kmety úr a magyar sereg főbbjeit úgy tünteti föl, mintha a hadjáratot főleg gyomruk kielégítésére használták volna fel. Az Isten, ki szíveinkbe lát, tanúm, hogy e vád mennyire megszégyenítő, annyira alaptalan is. Óhajtottam, hogy felszólalásom azon lapban jelenjen meg, melynek tárcája Kmety úr német gúnyiratát fordította. Ezért még múlt november hóban a „Magyarország" szerkesztőségének küldöttem be egy nyilatkozatot, s ebben - csakhogy a Magyarország szerkesztőségének a tőle igényelt lovagiasság irányombani gyakorlását lehetőleg megkönnyítsem - iparkodtam a lap ismert szellemének tetemes engedményeket tenni. De 172