Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban I. Szenttamástól világosig (Kecskemét, 1998)

Jegyzetek

kormánynak visszaadta... ", és ugyanakkor altábornaggyá is kinevezte. KOSSUTH Lajos, 1987. 434-435. 187. Szalkay 1881-ben: „még csak akkor vettem szemügyre Budának utczáit, iszonyú volt azt nézni. Minden lépésre meredező holttestek, s a házak tetejéről lehullott cserép és üvegdarabok fedték azt, mindenütt, mindenfelé a halál és pusztulás jelei látszottak, mely iszonyai tölte el a hideg kebelt. A holttestek azonban rögtön eltakaríttattak, de a pusztulás jelei tovább is voltak láthatók. " KECSKEMÉT, 1881. dec. 4. 1. old. A várbevétel utáni időtöltést és élményeket Kársa Ferenc is megörökítette visszaemlékezéseiben. Ekkor találkozott Limbeck (Lebeg, Le Begh) Dénessel. Limbeck kecskeméti születésű, 1848 szeptemberéig a 6. honvéd zászlóaljban szolgált, később a 20., majd az 52. zászlóaljba helyezték. ,Ejszakára várőrizetre, s a foglyok vigyázására, a főstrázsára vonultunk. Lebégh Dénes most már igazi búcsúzóra velünk tartott... Készülődtünk a vacsorához, megkerült már a bor is - egyszer csak tolakodik be az ajtón három alföldi atyafi és kezdek: ugyan kérem alázattal, Dinike kapitány nincs itt? - Dehogy nincs bátya! - kiált Dinike - hát hogy kerültek ide? A három kecskeméti embör ráadta a fejét, hogy márcsak megnézik, hogy van ott a sor Budavára alatt, oszt majd megtudják Dinikétől. Nagy volt akkor a magyar ember reménysége is, hite is a nemzet szent ügyében, de azért a felrándult atyafiak ingyen se gondolták, hogy Budán a várban fognak vacsorálni, nem bíz, ahogy meg is mondták... Túl esvén a hogy van kend mint van kenden, előhuzakodtak az átalvetővel, szeredással, kulacsokkal, előkerült a sódar, füstölt kolbász, főzött aprómarha, s megeredt a falatozás, kézrőlkézre járt a kotyogó kulacs, - aztán folyt a beszéd. " KÁRSA Ferenc, 1993. 211-212. 188. „Mindenben részt vettem, csupán az ebédben nem, mert annak elibe tettem azon szívélyes ebédet, melyet honn saját tiszteim s barátaim körében élvezni szerencsés valék." SZALKAY, uo. 189. A KECSKEMÉT 1881. dec. 4-i közleményének vége. 190. Szalkay erről az élményről 1881-ben: „... azon szerencsém volt, hogy én lovagoltam legelöl és alig értem be a városba, midőn egy gyönyörű kis teremtmény, egy kis angyalnak látszó fehérbe öltözött leányka ezüst tányéron hozott hozzám egy természetes rózsákból, nemzeti szín szalagokra fűzött koszorút, melyet ezen szavakkal nyújtott felém: »A budai hősöknek Esztergom polgárai nevében! « én lehajoltam és megköszöntem az őt távolról kísérő népnek a megtiszteltetést, fölemeltem a tányérról a koszorút, és annak jeléül, hogy nem tulajdonítom azt saját érdememnek, segédtisztemtől rögtön hátraküldém, hogy köttesse fel zászlónkra, melyen még hervadva is sokáig hordozánk azt emlékül Esztergom lakosaira..." KECSKEMÉT, 1881. dec. 11. 2. old. 191. A kéziratos változatokban: képfaragványokat. 192. Az esztergomi bazilikát 1822-ben kezdték építeni. 1839-ben Hild József neves klasszicista építész vette át az építés irányítását, az ő tervei szerint készült el a székesegyház mai formájában. 1856-ban adták át, de csak az 1860-as években fejezték be a munkálatokat. A főoltárkép Tiziano Assunta című festményének másolata, a szobordíszek közül kimelkedik Károly Ambrus prímás síremléke (Giuseppe Pisani alkotása) és Szent István vértanú című oltára, amely a magyar klasszicista szobrászat kiemelkedő mesterének, Ferenczy Istvánnak a műve. Esztergomi élményeiről - így az „épülő óriási nagy templomról" - írt a 48. honvédzászlóalj béli Krasznay Péter, a 20. honvédzászlóaljban szolgáló Kársa Ferenc, Garzó Imre mérnökre pedig könyvtári és képtári élmények tettek nagy hatást. KÁRSA Ferenc, 1993. 222., KRASZNAY Péter 1998. (Negyvennyolcas idők...) 102., GARZÓ Imre 1978. 83. 88