Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban I. Szenttamástól világosig (Kecskemét, 1998)
Szalkay Gergely: Emlékek a VI-dik honvéd zászóalj történeteiből - A felvidéki s dunai hadjárat
gyújtatta; azomban a hídnak nem sok baja lett, de ő a levegőbe röpítve darabokban hullott borzasztó sírjába a Dunába alá. Sokáig védelmezték még magokat a várban levők csaknem kétségbe esve az utczákon, de miután honvédeink, több-több épületeket foglalván el, az ablakokból lövöldöztek közibök, csakugyan mindig hátrább és hátrább nyomattak fel a Bécsi kapu felé, hol végre Hentzi is meglelte egy lövés által érdemlett jutalmát. - Az utczák borítva voltak holttestekkel, és nem lévén tovább hová menekülniök elhányták a katonák fegyvereiket. Hanem a nádori kertekben és palotában még mindegyre tartották magokat. Először is tehát én felnyittatván a fegyvertárnak a kertre szolgáló ablakain levő vastáblákat, néhány embereket állítottam az ablakokhoz, kik őket a kertből elpuskázták, mivel onnan lövöldöztek ki az utczára, és így tüstént előre nyomultunk a palota udvarára; mellyet meglátván, többé nem mertek reánk lövöldözni, hanem fehér kendőket lobogtattak az ablakokban 185 és tüstént lerakták fegyvereiket. És így vége lett a harcznak 9 óra tájban. És mi, noha midőn Buda alá érkeztünk, tüstént azon parancsot kaptuk Görgeitől „hogy azon esetre: ha az ellenség Pestet találná lövetni vagy bombáztatni, midőn beveendjük a várat egynek se kegyelmezzünk, hanem minden irgalom nélkül egytül egyig mind leöljük őket." - és ez keményen meghagyatott, mégis, midőn fegyvereiket lerakták, még csak rósz szemmel sem bánthatánk többé egyet sem. Sőtt több tiszteket, és hozzájuk tartozó nőket, kik a fegyvertár épületében laktak, magam rejtettem el egy külön szobában, őrt állítván az ajtóba azon paranccsal hogy senkit be ne bocsásson, nehogy méltatlanságot kövessenek el rajtuk! így bánik a magyar legyőzött ellenségével! noha elég okunk lett volna vissza torolni a méltatlanságokat, mellyeket ők elkövettek a közülünk bírt foglyokkal: hogy némelly tiszteinkkel még ágyúkat is húzattak, ők, a művelt német tisztek! Leírhatatlan azon öröm, mellyet zászlóaljam mutatott. Hozzám tolakodtak, éljeneztek, csókolták a kezemet még a ruhámat is; mivel én, midőn legkevesebb reményök sem volt, felelősséget vévén magamra ide vezettem őket, részt venni a dicsőségben, a győzelemben! s esküttek, hogy tűzbe, vízbe, vagy a halálba mindenkor örömmel fognak követni. És én megvallom: ez volt életemnek egyik legszebb, legédesebb napja. Nem mintha ezen hízelgéseknek örültem volna, nem, más volt az, mi lelkemet örömmel árasztá el: azon gondolat: hogy mennyire fog e győzelemnek örülni nemzetem! s azon édes önérzet: hogy e szép győzelemnek én is egyik csekély eszközlője val ék! ezek ringatták kéjbe, s örömbe lelkemet. Midőn, könyvekből olvastam Budavárnak a töröktőli visszavételét, és bámultam a hősök bátorságát, kik megmászni merték magas ormait, midőn egy évvel elébb még csendes békében sétálgattam Budának utczáin, s bástyáiról a regényes hegyek hullámzó lánczolatát s Pestnek ifjú díszben viruló pompáját szemlélgettem, hej ! még akkor sem gondolám én: hogy egykor, és csak olly hamar, én is létrákon fogom megmászni, kartács és golyó zápor között, ez olly sok halált látott bástyáknak tetejét. 53