Székelyné Kőrösi Ilona: Kecskemétiek a szabadságharcban I. Szenttamástól világosig (Kecskemét, 1998)

Szalkay Gergely: Emlékek a VI-dik honvéd zászóalj történeteiből - A rácz hadjárat

lámzották keresztül felváltva, e nemzet életét! és még mi minden nem áll előtte?! A balvégzetes 1849. évi 1-ső napján reggel indultunk meg Verbász felé, s az útban elég időnk volt, gondolatokba merengve, a jövőt kápráztatnunk lelki szemeink elé. - Oh! ha tudná az ember egy megérkezett újévnek küszöbén, úgy, mint tudja a letűntnek végén, hogy mit rejt az számára titkos fátyla alatt? Öröm-e vagy bánat, édes vagy keserű leend-e több, mit részére hozand, milly más érzékkel lépné át küszöbét! Szerencse hogy rejtve van előttünk a titok, s a remény tündöklő sugara mindig szép színben varázsolja elénk a jövőt mellyel megvigasztalja a nyomor és kínok között szenvedőket is. Ha mi ekkor tudjuk: hogy azon férfi, kit nagynak neveztek, kiben a nemzet bízott, kitől mindent remélt, egy hitvány önző, hogy el fogja árulni s nyomorba fogja dönteni a hazát, mellyért mi mindenünket, s életünket áldozánk, sőtt minket magunkat is, mint játékszereket egy idegen hatalomnak fog eladni. - Oh akkor! mi is aligha mulattunk volna olly jó, olly víg kedéllyel utunkban. Dél tájban érkeztünk Verbászra, hol a 4-dik zászlóalj tisztikara számunkra baráti ebédet adott, mellyet estve víg zene és táncz követett. Jelen voltak gróf Eszterházi és Nádasi

133 ezredesek is. Ez utóbbi Pestről jött mint monda - csupán bennünket meglátogatni, és Péterváradra megy, - pedig mint később megtudánk - már akkor elfutott onnét, de erről említést sem tett.

134 Január 4-én hallottunk meg a szomorú hírt: hogy Perczel megveretett,

135 és Windischgrätz ellentállás nélkül bement Budapestre. Mi azonban ezen meg nem ijedtünk, hiszen szép erővel voltunk mi a Bánát és Bácskában, és tudtuk hogy még Görgei tábora is oda fenn van, csupán azt sajnáltuk: hogy mind eddig nem végeztünk a ráczokkal! Mennyivel könnyebb lett volna akkor helyzetünk: ha lelkiismeretesen hozzá látván, ekkorára itt csendet és békét eszközöltünk volna! Tudtuk, hogy el kell hagynunk Bácskát, hogy minden eddigi fáradságaink és szenvedéseink hasztalanok voltak, és sírni tudtunk volna a szegény népért, mellyet eddig csupán jelenlétünk mentett és védett meg a dühöngő rácz csordák rablásaitól s gyilkolásaitól, kik most martalékul fognak esni e háládatlan népek dulongásainak, mert tudtuk: hogy elmenetelünk után minden, a mi csak magyar e vidéken, ezen kegyetlen gyilkosoknak áldozata leend. És fájdalom sejtelmeink előbb teljesültek, mintsem gondolánk! Január 8-án elhagytuk Verbászt, s Hegyesen által Ó-Becsére; innen 13-án Szentán, Kanizsán és Horgoson által 15-én Szegedre érkeztünk.

136 És a Bácska, mintha árvíz és tűzvész követte volna nyomainkat, a honnan kiléptünk, tüstént lángba borult; az árva helységeket nyomunkban követte a vész és pusztulás. - Naponként lehetett látni Szegeden a nyomorult menekülők hosszú csapatait; kik részint gyalog, sivó rivó gyermekekkel, egy-egy batyucskával hátaikon, részint kocsikon vagy szekereken, kifáradt kiéhezett gebékkel, télvíz idején hontalanul s árván tévelyegtek, koldulva egy darab kenyérért, vagy egy kis száraz helyért - Szegednek utczáin! Feleljenek ezért az örök bíró előtt azok, kik okozták! 37