Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. (Kalocsa, 2001)
A kalocsai érseki egyház története
CCCVII. „Ezen rendelkezések kiadása után ö maga a gyújtogatásaival és pusztításaival széltében-hosszában félelmet és rémületet keltő Ferhát ellen indította táborát és seregét azzal az elhatározással, hogy megkísérli vele a hadiszerencsét. Ezt minden kapitány egytöl-egyig helyeselte. Egy-két mérföldet megtéve, az ellenség előcsapataira bukkant, ezek nem várva be a mieink támadását, gondolkodás nélkül visszafutottak, amerről jöttek és értesítették övéiket a magyarok megérkezéséről és mint a bűnbeesettek szoktak, félelem és remény közt ingadoztak. Ferhát rendbe szedte szétszórtan csatangoló, zsákmánnyal és foglyokkal terhelt embereit, csatarendbe állította és egész seregével a mieink ellen indult. De mikor közelebb érve megpillantották a mi hadsorainkat, lelohadt a bátorságuk, egyszeriben leszedték a foglyokról a bilincseket és szélnek eresztették őket, a szákmányt pedig, hogy ne akadályozza őket a harcban... a Polyák erdőnél... lerakták. Tomori és Bánffy az élen vágtatva harsányan buzdították embereiket, hogy a kereszténység leggaládabb ellenfeleit... rendületlenül támadják meg... Bár a törökök nehezen bírták a harcot, mivel menekülésre nem volt tér, a hajók meg messze voltak, körülbelül napnyugtáig elhúzták a viaskodást. De azután nem bírták... a puskások tüzelését, meg a mieink is szorították, szétszórták és kergették őket, ezért futásnak eredtek. Ferhát igyekezett a futókat megállítani, de Bárdi körülvette [embereivel]... számos sebtől borítva elesett és még vonaglott, mikor fejét vették. A vezérüktől megfosztott törökök fejvesztve menekültek. De a mieink annyira nyomukban voltak, hogy majdnem mindnyájukat lekaszabolták, csak csekély számú lovas tudott eljutni a hajókhoz. Mikor azonban látták, hogy az otthagyott őrséget a mieink szétverték és elkergették, hajóikat pedig fölégették, reményüket vesztve vagy a folyóba ugrottak, hogy úszva meneküljenek, vagy a mieink kardja elé vetették magukat, vagy még inkább... fegyvereiket eldobva szolgaságba adták magukat... Elvették az ellenség mind a 40 zászlaját és az egész zsákmányt visszaszerezték." Tehát a király egyáltalán nem csalódott Tomori hadvezetési képességébe vetett reményébe.1138 1138 Az Istvánffy által leírt események a középkori magyar állam törökellenes harcainak utolsó nagy sikerére, az ún. Szávaszentdemeter-nagyolaszi győzelemre (1523. augusztus 6-7.) vonatkoznak, sajnos, számos tárgyi tévedéssel. 1523-ban az oszmánok minden jel szerint a Szerémség még magyar kézen lévő végvárait akarták elfoglalni, hogy ne a Duna mentén kelljen később az ország belsejébe hatolniuk. A hivatalait (erre l. az 1151. jegyzetet) az év tavaszán elfoglaló Tomori Pál kiválóan szervezte meg az országrész védelmét, saját katonáival, a mozgósított főúri bandériumokkal és a felkelt parasztsággal megsemmisítette a Ferhát ruméliai pasa és Bali nándorfehérvári bég által vezetett, háromszoros túlerőben lévő, 10-12 000 főre tehető, három részből álló török hadat, valamint szávai naszádjaikat. (A 700 fős magyar veszteség azonban döntően a legkipróbált magyar végvári vitézek sorai közül került ki). Az ütközetek színhelye a Duna-Száva közi Szávaszentdemeter, Nagyolaszi és Rednek körzete volt. Istvánffy téved abban, hogy Tomori vezette volna a magyar sereget, ő a Duna vonalán (Péterváradon) szervezte a védelmet, a hadparancsnok Bárdi István királyi lovastiszt volt, a történetíró által említett személyek közül többen (mint például a magyarokhoz csak 1525-ben átállt Bakics Pál szerb főúr) nem vettek részt a küzdelemben, ill. maga Ferhát sem volt boszniai pasa, s nem is esett el az ütközetben. A török seregvezér II. Szulejmán szultánnak (1520-1566) volt a sógora, s később kis-ázsiai tevékenységéért, valamint minden bizonnyal a magyarországi kudarcért kivégezték. A magyarok sikere Mohácsig visszatartotta az oszmánokat az ország belseje elleni támadástól. Az ütközet történetének modern feldolgozását l. Kubinyi András: A 290
