Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)
Bár Csíkszentgyörgy XXI. század eleji idősebb lakói beszélgetés közben fogalmilag és nyelvileg gondosan elkülönítették az aszalást és a hántást, a XIX. századi tizesjegyzőkönyvek fogalmazói nem tették ugyanezt. A tizeshatározatokban néha összemosódott az élőfák kiszárításának ez a két módja. Ennek oka az aszalás kifejezés kettős értelmű használatában keresendő. A XIX. században sokszor általánosságban aszalásnak nevezték a fák mindenféle kérgelő és fejszézö kiszárítását. Az efféle szóhasználatban az aszalás magába foglalta a kérgelést és a tényleges aszalást egyaránt. Máskor a határozatokban az aszalás szó szűkebb jelentése lépett elő, és a kifejezés az élőfák kérgének fejszével történő körülvágására vonatkozott. Bizonyos tizeshatározatok azzal a kijelentéssel kezdődtek: a tizes aszaltatni fog, hogy a következő évi faszabadításkor aszalt fenyő álljon a tizestagok rendelkezésére. Ugyanezeknek a határozatoknak a második felében viszont a földrajzi nevekkel körülményesen megjelölt, körbehatárolt erdőterületek fáit vállalkozóknak árendába adták hántani. A határozatok bevezetőjében elhatározott aszalás, vagyis erdőkiszárítás tehát jobbára a hántás technikájával valósult meg. Kétségtelen, hogy ezekben az esetekben az aszalás kifejezés a tágabb értelmű erdőkiszárítás jelentésével került be a tizesjegyzőkönyvekbe. Az előbb említett határozatok második felében gyakran szerepelt az a figyelmeztetés, hogy amelyik fát nem lehet kérgelni, azt aszalja meg a vállalkozó. Ezekben a megfogalmazásokban viszont az aszal szó szűkebb, „fejszével körülvág" jelentése bukkant elő. A tízesek a faszabadítások alkalmával szívesen osztottak tagjaiknak aszalt, vagyis száraz fenyőt. Ehhez azonban egy meghatározott terület fáit hónapokkal, esetleg egy évvel a faszabadítás előtt kemény munkával meg kellett aszalni. A tényleges aszalást, vagyis a fák fejszével való körül vágását a tizesek közmunka gyanánt a tizestagokkal végeztették el. A nehéz aszaló közmunkát azonban meg lehetett spórolni, ha a fákat, illetve az aszalásra kijelölt erdőszakaszt vállalkozóknak adta oda a tizes hántani. A vállalkozók az értékesíthető kéregért és a vele adott szurokért elvégezték a fák kiszárítását. Még fizettek is a kéreghántás jogának árendálásáért. A tizest többszörös haszon érte: 1. Nem kellett a tagjainak közmunkában aszalni. 2. Ennek ellenére lett kiszárított erdeje és tagjainak aszal fenyőt oszthatott. 3. A kéreghántás jogának árendába adásáért pénz került a tizeskasszába. 1858. március 8-án Háromtizes gyűlése megengedte Gál Mátyás Józsefnek, hogy 5 forintért a Bandi bükkiben 50 szál „bornât kéregnek meghánthass on. " 835 Háromtizes főerdőbírája Gál János „... 1871-dik évi június hó 18-dik napján ... teljes tizes gyűlést hivatván a ' maga tulajdon lakházába, mely alkalommal fel térj észté a' közönség előtt, hogy jelenleg nincsen a' tízesnek jövendőre nézve aszalt erdeje, mire nézve fel mondja, hogy ha a közönség belé egyezik, Kesösvölgy sorkába[n] és Harám homlokába[n] olyan erdőrész vagyon, akit meg lehetne aszalni" Erre a gyűlés résztvevői beleegyeztek, hogy a tizes kiadásainak fedezése érdekében, a jelzett területet két részletben nyilvános árverésen adják árendába aszaltatni. Az első erdőrészt Gál Zsigmond nyerte 10 forintért, azért, hogy „ a nyers fának a naggyát lehántassa" A második parcella, amely Gyurka keresztfájánál kezdődött Ambrus Ferencé lett 14 forintért. A gyűlés kikötötte: „Kötelesek a ... haszon bérlők TA.H.2. 10. 234