Bárth János: Az eleven székely tizes. A csíkszentgyörgyi és a csíkbánkfalvi tizesek működése a XVII-XX. században (Kecskemét, 2007)

naponta megsüvegelték a nagy hatalmú körjegyzőt, a magyar államhatalom helyi képviselőjét, a törvényesség őrét, a tizesgyűlésen bizonyára sértődöttségből és rátartiságból elutasították az úri kérelmező kissé lekezelő magatartását. A határozat megváltoztatásának indokai között vetették papírra az ellenszegülés legfontosabb kiváltó okát: „Gergely Péter nem jelent meg a tízes birtokosai előtt". Ezalatt bizonyára a következő sérelmet értették: Gergely Péter körjegyző úr lenézi a tizest. Nem veszi komolyan a tizesbeli szokásokat. Rangon alulinak érzi, hogy elmenjen a tizes birtokosainak gyűlésére és ott előadja kérését. Helyette üzenget, hogy üsmertessék be. Nem járul hozzá pénzzel a tizes vagyonához. Nem fizet áldomást a tizesgyülés résztvevőinek. A hoppon maradt körjegyző bizonyára méltatlankodott a tizesgyülés döntése miatt, és még két évig játszotta az urat. Egy idő után azonban beadta a derekát. 1895. október 26-án személyesen megjelent Körösmény tizes gyűlésén. Teljesítette a tizes elvárásait, és a tizes birtokosai boldogan megválasztották birtokostársuknak.

335 A „béüsmertetés" szorgalmazása Aki tartósan lapozgatja a tizesjegyzőkönyveket, könnyen leszűrheti azt a tanulságot, hogy a tizesek lakói igyekeztek tízesük bébíróivá válni. A XIX. század második felében és a XX. század elején a legtöbb tizes évente többször is tartott beüsmertetést. Rendszeresen akadtak olyan gazdák, akik arra áhítoztak, hogy a tizes teljes jogú tagjai lehessenek, és ezért kérték beüsmertetésüket. Kifizették a szokásos díjakat, és áldomást adtak az elfogadásukról határozó tizesgyülés résztvevőinek. A fentiek ismerteiében meglepő, hogy volt olyan eset, amikor a tizes megrótt bizonyos személyeket beüsmertetésük elhanyagolása miatt, és szorgalmazta elfogadtatásuk mielőbbi kérelmezését. Efféle helyzetre akkor került sor, ha valaki öröklés vagy beházasodás révén gyakorlatilag „benne volt a jogban", de a beüsmertetést a fizetnivalók miatt halogatta. Ilyen személyek voltak azok a fiatalabb gazdák, akik apjuk házában az apjuk telkén laktak, apjuk gazdaságát vitték tovább és gyakorlatilag az apjuk jogával élve használták a tilalmast. A helyi hagyomány szerint azonban ezeknek a névcserés gazdáknak is illett megjelenni a tizes előtt, hogy béüsmertetés címén végrehajtassák a névcserét, és áldomással vendégeljék meg gazdatársaikat. Másrészt többen elhanyagolták a hivatalos jogszerzést azon férfiak közül, akik más tízesből szállottak olyan fehérnépre, akinek gazdasága hosszú idő óta rendelkezett joggal. Például, ha özvegyen maradt egy középkorú asszony, családja, háztartása tovább gyakorolta a beltelkére valaha adott tilalmasbeli jogot. Az a férfi, aki reá szállt, vagyis beházasodott a gazdaságába, nem föltétlenül törte magát, hogy beüsmertetési címen különféle díjakat fizessen, és áldomást adjon a tizestagoknak, hiszen a gazdaság régi joga rendelkezésére állt. A helyi értékrend, a helyi szemlélet szerint viszont, amikor az özvegyasszony új házasságot kötött, az új férj lett a gazda, még ha reá szállt is a feleségére. Az új gazdának viszont illett beüsmertetni magát a tizes közössége előtt. ТА. К. 3. 64., 65-66., 100. 121