Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Dél alföldi évszázadok 22. Szeged, CSML, 2005.)

autonóm tulajdonnak. Ugyanakkor kihangsúlyozta és bizonyította, hogy a jobbágy számos olyan szabadsággal rendelkezett birtoka felett, ami birtokképességét erősítette. A jobbágy rendelkezési szabadságát telke felett a földesúri jog korlátozta, de ez a korlátozás differenciáltan nyilvánult meg. Azaz a jobbágy birtokjoga a birtokkal való élés gyakorlati feltételeitől függött. Szabó István bebizonyította, hogy a jobbágy birtoklásában más a jobbágytelek és más az egyéb jobbágy ingatlanok helyzete és a velük való rendelkezés módja. A telek adásvételekor a jobbágytelek eladásához földesúri engedély kellett, mert a jobbágytelek csak olyan személy kezére kerülhetett, aki a telket terhelő kötelezettségeket át tudta venni. A jobbágynak az adásvételben megnyilvánuló rendelkezési joga tehát korlátozott volt. A megállapítás egyezik Werbőczy kitételeivel. Szabó István elemzései azonban arra is kiterjednek milyen széleskörű volt a jobbágy rendelkezési jogának földesúri korlátozása. Megállapította, hogy bár voltak korlátozások, a jobbágynak a jobbágytelken nyugvó rendelkezési joga a telkére pozitív rendelkezési szabadságot biztosított. A jobbágyokétól eltért a kiváltságolt népcsoportok födtulajdonlása és földbirtoklása. A székelyek a földet nem örökös tulajdonnak, hanem időszakosan változó jogosultságnak, életlehetőségnek tekintették. Egyéni politikai jogaikat a jászkunoktól eltérően nem a föld szabta meg, viszont a közösséghez tartozás adott jogot a föld használatára.

230 A szászok földbirtoklása közösségi birtoklás. Az egyén csak haszonélvezője az általa művelt földnek, a birtokos a közösség. Aki megszegte a közösségi birtoklás szabályait annak földjét elkobozták, s a föld visszaszállt az eredeti tulajdonosra a községre.

231 A történeti irodalomban legtöbbször a hajdúkat állítják a jászkunokkal párhuzamba. A hajdúk közössége, mint nemesi universitas Bocskaitól nyert nemességéhez adományos hajdúbirtokot kapott. Kollektív nemességük az adományos hajdúbirtokra mentesítette őket a földesúri kötelezettségektől, de az egykori jobbágytelek tulajdonjogát nem biztosította számukra. A birtoklás módját, a földközösségi határhasználatot, sőt a földművelés technikáját is a tanács szabályozta. A XVIII. század közepétől a földközösség bomlásnak indult, majd az 1784-es telekrendezéssel a szántók vonatkozásában megszűnt. A telekszervezetben lévő ház utáni földet, a hajdú magánbirtoklású szállásföldjét a hajdú város közössége magántulajdonnak tekintette. Ennek ellenére a tanács a közösség érdekében a föld használatában korlátozásokat érvényesített. Orosz István

232 kimutatta, hogy a hajdú városok határának több mint 20%-a magánbirtoklású szállásföld volt. Szállásföldet hajdújogon és a város adománya révén is birtokolhattak. Ez utóbbiakat mivel tízévenként visszakerültek a város tulajdonába és újra osztattak, zálogos vagy váltó földnek nevezték. Az 1778-84 között lezajlott telekrendezés során az örökös és a város adománya telkek közötti különbség megszűnt, s minden telek örökös lett. 1848-ra az arány megfordult, s a hajdúvárosok teljes határáIMREH István 1979. 19-24. HANZÓ Lajos 1941. OROSZ István 1995. 196-202. 73