Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia (Dél alföldi évszázadok 22. Szeged, CSML, 2005.)

Mérges, Dorozsma és Szentmihálytelek pusztákat. A tulaj donvita lezárásaként a következő évben a Lovagrend engedélyezte a legvitatottabb pusztának, Dorozsmának az újratelepítését. Dorozsma 1719. évi betelepítése azonban nem hozott megnyugvást a területi vitákban, sőt indukálta azt a határpert, mely a Királyi ítélőtáblán több évtizedig folyt a délkiskunsági puszták tulajdonlásáért. A perfelvétel 1725 áprilisában történt, de már a megelőző években zajlott a szembenálló felek tanúinak kihallgatása. A per sarkallatos pontja Dorozsma tulajdonjogának megállapítása volt. A Lovagrend egyik tanúja, a 75 éves Egyed Isac azt vallotta, „hol most a Dorosmaiak laknak, Dorosmának nevezték ennek előtte is, egy kis mérföldnyire vagyon Szeged városától... jól emlékezik róla, hogy azt mondották az eöregh emberek; hogy Szegedieknek csak Tyúkjok sem mehet ki, a ki kun pusztára ne menne..."

138 A tanúk aszerint, hogy melyik fél érdekében tanúskodtak, hol azt vallották, hogy Dorozsma mindenkor Szegedhez tartozott, hol azt, hogy sohasem volt Szegedé, hanem mindenkor kun földnek tudták. A pusztaper ekkor egyezséggel zárult. Szeged lemondott az általa használt kiskunsági puszták legeltetési jogáról Csengeléért, s e mellett bérleti jogot kapott Átokháza, Pálos, Csólyos és Kömpöc pusztákra. A szabadmenetelű paraszti gazdálkodás reménye vonzotta a betelepülőket. Kiss József az adóösszeírások alapján kimutatta, hogy az 1711-1744-ig terjedő időszakban a parasztgazdaságok jelentősen gyarapodtak. Növekedett a malmok száma, fokozódott a szőlőtelepítés, s fellendült az állattartás.

139 A főkapitányi tisztet a lovagrendi adminisztrátor töltötte be. Az alkapitányt a Lovagrend hozzájárulásával élethossztiglanra választották. Utóbbi a földesúri adminisztrátornak alárendelten végezte feladatait, de mint választott tisztségviselő élvezte a helységek bizalmát. Az egyes települések szintén maguk választották tisztségviselőiket. Bár teljes autonómiáról szó sem lehetett, bírósági gyakorlatukban a választott tisztségviselőik számon tartották az egykori kiváltságokat. A tilalom ellenére a községek vezetői titokban gyűléseket tartottak Jászberényben, s közös panasziratokat szerkesztettek a Lovagrendhez és Bécsbe az Udvari Kamarához. Titkos közgyűléseik megbízásából 1711-től küldötteik voltak Pozsonyban, akik az eladatás megszüntetésén fáradoztak. A Jászkun Kerületben soha nem békéltek meg a földesúri alávetettséggel. Az ellentétek folytonos forrása volt, hogy a Német Lovagrend nem tudta a tervezett, robotkényszeren alapuló majorsági gazdaságokat kialakítani. Ehhez sem puszta, sem munkaerő nem állt rendelkezésére. A jászkunsági községek csak a földesúri árenda fizetésére voltak hajlandók, majorságok létesítéséről hallani sem akartak. A majorsági gazdálkodáshoz szükséges robot bevezetése ellen az adásvételi szerződés adta az ellenállási lehetőséget. A szerződésbe befoglalták, hogy a jászkunságiak „a királyság törvényeiben elfogadott szokás szerint" kötelezhetők robotra. Csakhogy a jászok és kunok soha nem tartoztak robottal. Őket e helyzetben csak külön országgyűlési határozattal lehetett volna robotra kényszeríteni. A Lovagrend ezért amellett maradt, hogy az áren138 SZML JK Polgári perek Capsa 1. Fasc. 1. N 8. 139 Kiss József 1979. 39