Kothencz Kelemen (szerk.): Családi csokrok. A 9. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2014. július 17-18.) előadásai (Baja, 2015)
Klamár Zoltán: "Kilencszáz és tizennégybe felborult a világbéke". Rímfaragó bácskai bakák és más egyebek egye hadiújság meg némi szórványos emlékanyag tükrében
Szögi János Magyarkanizsáról vonult be Szabadkára a 86-os gyalogezredbe és onnan került az olasz frontra. A karsztmezőn sokak kaptak halálos sebet az ágyútüzben szétrepülő kődaraboktól. Öregapám nagyon vallásos ember volt, kenyeret úgy szegett, hogy előtte keresztet rajzolt rá a késsel [mesélte Almási János], de mikor hazajött a frontról, többet nem ment templomba, azért, mert a haldoklókat gyóntató pap, féltve az életét, fedezékbe menekült. Magára hagyta a szegényeket. [... ] Fogságba esett magyar bakára vigyáz az orosz őr. Érdeklődik, mi van, hogyan élnek Magyarországon. Rámutat az erdőre, vetésre és kérdi: van olyan nálatok? Van bizony! - válaszol a katona. Nap vége van, feljön a hold, az orosz rámutat s kérdi: Van nektek olyan? Mire a válasz: Van komám, kettő is! (Almási János) Anyai nagyanyám, Szarka Lídia mesélte, hogy Bácsfeketehegyen a templomi harangok búcsúztatása valóságos népünnepély volt. Katonák részvételével és katonai tiszteletadással búcsúztatták a harangokat. Az összegyűlt sokaságban ott volta a falu apraja és nagyja, a közösség vezetői. A reformátusok harangjait virágkoszorúval ékesítették és nemzetiszín pántlikát kötöttek rájuk, ahogyan a katolikusok templomának harangjait is illő képen díszítették és kísérték ki a vasútállomásra. Azt mondták: a harangok is hadba vonultak. Mink fiatalabbak nem értettük, hogy vonulnak hadba a harangok? Csak azt tudtuk, hogy templomonkint egy harang maradt a faluban. A 1916-os évbe’ is azt várták, hogy vége legyen a háborúnak, s a távol lévők mielőbb visszatérjenek falujukba, köztük az én apám is. AZ EMLÉKEZŐKRŐL ÉS AZ EMLÉKEZETRŐL Veszett fejszének nyele fordul! - mondogatta anyósom, Kiss Amália, amikor a megesett kár kisebbé tételének lehetősége csillant meg. Magunk is így vagyunk az elszalasztott gyűjtési lehetőségekkel, hiszen, áttételes szűrőn keresztül még napjainkban is gyűjthető az első világháború emlékanyaga. Amit egykoron az emlékeket idéző, több variánsban, a hallgatóság érdeklődéséhez igazítva mondott el, mostanság mindannak emlékmorzsái köszönnek vissza az azóta felnőtté vált generációk tudásában.28 A dédapák és nagyapák emlékének megidézéséhez tartozik tehát a narratíva, ami jószerével immáron csak férfitársaságban kerül szóba. Megfigyelhető, hogy egy-egy történet alkalmasint újabbnál újabbakat generál, ám ezek egyre rövidülnek, részletek hullnak ki az emlékezet rostáján. Az egykor hallott személyes élménybeszámolókat az olvasmány élmények inkább alátámasztják, de részletekbe menően nem színesítik. Ez azzal magyarázható - gyűjtési tapasztalatokra alapozzuk megállapításunkat - hogy a napló- és memoár irodalom nem jut el a paraszti, utóparaszti társadalmi rétegbe, vagy ha mégis, akkor inkább a kontroll anyag szerepét tölti be. A mesélők, saját élmény híján, az elődök történeteit próbálják meg minél pontosabban visszaadni, így sok esetben a gyűjtő 28 „Gyűjtői megfigyelésem alapján arra következtetek, hogy minden elbeszélő válogat az emlékei közül. Nem feltétlenül a legemlékezetesebbeket, a legjellemzőbbeket, hanem az emlékidéző szándék, a mondandó igazolására a legalkalmasabbnak tartott epizódokat, emlék mozaikokat formálja »ott és akkor« elbeszéléssé.” SZILÁGYI Miklós 2011. 19. 172
