Gyergyádesz László, ifj.: Kecskemét és a magyar zsidó képzőművészet a 20. század első felében (Kecskemét, 2014)
Magyar zsidó festészet a kecskeméti múzeum gyűjteményében. II. A Farkas–Glücks-hagyaték
kakast, továbbá a kép bal szélén a rebe íves lezárásé síremléképítményének (ojhel) félbevágott homlokzatát. Ennek közelében jelenik meg „egy tüzes szekér, tüzes lovakkal” (2Kir 2,11) , „amikor az Úr azt akarta, hogy Illést a forgószél fölvigye az égbe” (2Kir 2,1). „A képet uraló öregember-talán éppen Ámos Imrét felnevelő nagyapa, a kisváros zsidó iskolájának melamedje (tanítója), nincs különösképpen megriadva. Hiszen, ha másból nem, a kezében tartott Szent könyvből tudja, hogy ennek így kell lennie (»mert így van megírva«) - egész életében ezért az eseménysorért imádkozott, s mondta el a »mindennapi élet« minden mozzanatát behálózó s egymástól elkkülönítő áldásokat. (Egy ilyen kohanita - papi - áldás van a könyve fedelén.) Inkább a kakas szavát figyeli és elemzi - amely fel is gyújtja a fejéből kipattant és láthatóvá vált asszociáció sort.”106 Kék önarcképén (34. kép) Ámos arca a harmincas évek végén megszokott kobaltkék színnel, vörös arcvonalakkal - a hagyományos 3/4-es profilú térbeli beállítás ellenére is - stilizált, maszkszerű hatást kelt. Ahogy más képein is, a kobaltkék már a halál előszeleként, a még elmúló, de majd mindig sötét álmokat hozó éj színeként, a két világ határán tragikus jeleket fogó művész „színkabbalája”107 . így ír ekkortájt (1938. nov. 9.) a naplójában: „Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az, és így tovább, mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja. Súlyos, megpróbáltató idők ezek... (...) Ma csaknem ott tartunk újra, hogy a katakombákba kell elbújnunk, hogy szabadon dolgozhassunk, mert nem elég, hogy nem lehet kenyérre váltani; munkánkat szeretnék diktálás után csináltatni olyanok, akik nem értenek hozzá.” Néhány kompozícióján a kék kifehéredik a halál, a gyász egyértelmű jelzéseként. (Kőbányai János szerint a fehér szín használata, funkciója Ámosnál valószínűleg abból a fehér halotti ruhából eredeztethető, melyet „a zsidó férfi az esküvőjére kap, majd évente egyszer vesz fel, a bűnbánó ünnepen jóm kippurkor, és a saját temetésekor”.)108 A leginkább megdöbbentő közülük a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Önarckép ravatalon (32, oldal), melyet már a munkaszolgálatos időszak talán legkegyetlenebb, ukrajnai szakasza (1942. március 18 - 1943. június 29.) után festett. „Intő jel, nem lesz, aki megörökítse, mint ahogy ő tette Vajda Lajossal 1941-ben, halálakor.”109 Érthető módon e korszakában készítette legtöbb grafikáját is, melyek között szintén gyakoriak voltak az önarcképek. Sajnos, a kiállításunkon látható kisméretű, 1941- ben keletkezett tusrajzon (63. oldal) szereplő óra létjogosultságát az ámosi motívumrendszerben 1944 végleges érvénnyel igazolta a sors, valóban eljött az apokalipszis ideje. 1944 őszén századát egy szászországi láger (Ohrdruf) felé vezényelték, ahol valószínűleg agyonlőtték. Anna Margit (eredetileg Sicherman, majd Sólyom Margit, 1913-1991) a harmincas évek elején ismerkedett meg a főiskoláról átjáró Ámossal Va- szary János Új Művészeti Iskolájában, az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület) grafikusműtermében. Bár szinte azonnal összeköltöztek (a nyarakat gazdasági megfontolásokból általában külön töltötték, Amos Nagy- kállón, Anna Margit pedig Gyula közelében), csak 1936-ban házasodtak össze. „Anna Margit emlékszik, hogy csupán egyetlen ruhája volt, de az OMIKE elnöknője megajándékozta egy fekete-fehér pettyes ruhával: ez volt az esküvői öltözete. A díszebéd pedig bableves és mákostészta az OMIKE menzáján.” Bár hatással volt rá Ámos, a zsidó tematika csupán a hatvanas évek végétől jelenik meg nála. Korai időszakának, sőt egész életművének talán legjellemzőbb műfaja az önarckép, s annak szerepjátszó változata. A Farkas-Glücks-gyűj- temény révén került tulajdonunkba a Kendős fej (35. kép), mely az egyik legszebb példája Anna Margit negyvenes évek elején megjelenő harsányabbá váló festésmódjának (sűrűbben felrakott temperafesték, éles színkontrasztok). A festő széles (kegyetlen önirónia?), maszkszerűen stilizált arca, aránytalanul nagy szemei, mind a munkaszolgálatos házastárs értelmetlen szenvedésének - kiszolgáltatottságát kifelé leplezve, látszólagos rezignáltsággal tompított - lelki visszfénye. Szemben Ámossal, ő mindent megtett, hogy túlélő lehessen, ahogy abba sem tudott beletörődni, hogy férje a Soá áldozata lett. Bár a művésztársaktól kapott hírek alapján nem nagyon reménykedhetett, mégis két éven át várta rendületlenül, hogy hazajöjjön. 1945-1948 között tagja volt a magyar művészeti életet a modern Európához vezetni kívánó élcsapatnak, az Európai Iskolának, s részt vett annak kiállításain. Nem véletlenül olvashatunk Anna Margitról kiemelten e csoport egyik szellemi alapvetésében, az 1947-ben megjelent Forradalom a művészetben című kötetben, ugyanabban az évben, amikor Kecskeméten őrzött akvarellje (Fej, 36. kép) is készült. Az „egyetlen festő itt, akivel kapcsolatban a primitív jelző komolyan felmerülhet. (...) Üres kör fejével, háromszögletű testével vissza akar olvadni saját ősképébe. (...) A bizonytalan tekintetű, a látástól elzárkózó nő automatikusan és kísértetiesen visszatér. Minden megjelenésében van valami ijedt és fenyegető, kísérteties, mint a csurungában, vagy a mexikói bábukban.” 33
