Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
Selmeczi László: A 13. század második felének néhány kronológiai problémája és következményei
Selmeczi László A 13. század második felének néhány kronológiai problémája és következményei A tatárjárás fordulópontot jelentett Magyarország történetében. Ennek a fordulópontnak a következményeit történetírásunk többször és lényegét tekintve egybehangzóan elemezte.1 Tudományágunk — a régészet - szempontjából a tatárjárás következményeit a tragikus esemény forrásait és történészi interpretációit bemutató reprezentatív kötetben Laszlovszky József vázolta fel.2 Dolgozatában a következő kérdéskörökről írt: a muhi csata és régészeti nyomai, a tatárpusztítás régészeti nyomai, a tatárjárás következményeként földbe rejtett kincsleletek, a tatárjárás és a településpusztásodás, a tatárjárás és a középkori várak régészeti kutatása, a tatárjárás hatására betelepülő népcsoportok régészete, valamint a tatárjárás és az anyagi kultúra változásai. Magunk az utóbbi két témakörhöz, a tatárjárás következményeként betelepülő népcsoportok régészete, illetve a tatárjárás és az anyagi kultúra változásai témakörhöz, konkrétan a beköltöző kunok és jászok végleges megtelepedésének folyamatához kívánunk néhány megjegyzést fűzni. Tény, hogy a kunokat másodjára IV. Béla az Alföld olyan területeire telepítette le, amelyek a tatárjárás során a legnagyobb pusztításokat szenvedték el. Mértékadó statisztikai becslések szerint a Tiszántúlon Csong- rád és Csanád megyében a települések 75 százaléka, Békésben 50 százaléka, Bodrog és Bács megyében 45 százaléka elpusztult és nem kelt újra életre.3 Azonban a 13. század második felében az egyes falvak, a települések életének megszakadása, a falvak eltűnése nem kizárólag a tatárjárás pusztításainak következménye volt. Ehhez a tatárjárást követő fél évszázadban a nagymértékű mobilitás is hozzájárult, beleértve a népesség túlnyomó zömét kitevő paraszti rétegek kettős értelmű - társadalmi és földrajzi — helyváltoztatását, valamint a települési szerkezet átalakulásának folyamatát.4 Azok 1 Pl. ENGEL 1990; KRISTÓ 1998; ALMÁSI 2000. 2 LASZLOVSZKY 2003, 453^168. 3 GYÖRFFY 1966, 497., 700., 841., 886.; 1987, 51., 527.; PÁLÓCZI HORVÁTH 1974, 246.; SZŰCS 1993, 4. Az emberveszteségekről vallott különféle történészi vélekedések összegyűjtve in: Tatárjárás 2003, 484-507. 4 SZŰCS 1993, 5. „...a sok „üres”, „lakosaitól elhagyott” falu, a sok puszta terra hátterében igen gyakran nem erőszakos pusztítás, hanem a lakosság elszökése, csoportos elvándorlása húzódik meg.” a területek, ahová a kunokat letelepítették eredetileg nem voltak lakatlanok. A kulturális és életmódbeli különbségek mellett éppen emiatt történtek súrlódások a kunok beköltözését követően az akkor már közel három és fél évszázada itt lakó magyarok és az újonnan beköltözöttek között. Ezt a feltételezést nem cáfolja az sem, hogy a viszonylag sűrűn lakott Dunántúlhoz és Csallóközhöz viszonyítva, ahol a népsűrűség négyzet- kilométerenként 10-16 fő volt, az Alföldön a számítások szerint a tatárjárás előtt sem élt 3-6 lakosnál több egy négyzetkilométeren.5 A kunok - a pontos dátumot nem ismerjük - valamikor 1244—1246 között telepedtek vissza az országba. Visszahívásukban a védelmi szempontok mellett az 1243. és 1245. évi, a tatárokkal kapcsolatos rémületet keltő hírek is közrejátszottak. A fejedelmük meggyilkolása miatt vérig sértett népet nem lehetett könnyű visszacsalogatni. Amikor 1239-ben Kötöny bebocsátást kért Magyarországra, nyilván vállalnia kellett a IV. Béla által számára és népe számára megszabott feltételeket. 1244 46-ra azonban a helyzet megváltozott. Nem a kunok akartak visszaköltözni Magyarországra, legalábbis ilyen törekvéseikről nem tudunk. Sokkal inkább a magyaroknak volt arra szükségük, hogy a kunok visszaköltözzenek. Attól a feltételtől, hogy aki visszatér, keresztelkedjék meg, nem tudott eltekinteni a király. De a kunokra nagyobb szükség volt, mint a tatárjárás előtt, ezért e feltétel megtartására kevésbé ügyeltek, mint korábban. Az a nem túl nagyszámú kun, aki megkeresztelkedett, sem törődött különösebben új hitével. A visszatelepedést követően a magyar király és a kun előkelők között hasonló aktus játszódott le, mint amilyeneket nem egyszer tapasztalhattunk korábbról a kun-orosz kapcsolatokban. A megbékélés zálogául 1246 végén IV. Béla eljegyeztette hétéves kisfiát, Istvánt a kunok „királya” kisleányával. A keleti nomád jellegű eljegyzési ünnepségen a király mellett részt vett tíz kun főember is, akik „népük szokása szerint” egy karddal kettévágott kutya teteme fölött tettek esküt, hogy „a magyarok földjét a király híveiként a tatárokkal és más barbár népekkel szemben megvédelmezik”. A mélyen katolikus Béla elfogadta a kim főurak pogány esküjét. A házasságot nyolc évvel később, 12545 GYÖRFFY 1963, 49-50. 319
