Rosta Szabolcs - V. Székely György (szerk.): „Carmen miserabile”. A tatárjárás magyarországi emlékei (Kecskemét, 2014)
Vályi Katalin: A tatárjárás Szeren
Vályi Katalin épületek és udvar területéről azonban az elmúlt 31 év során összesen öt db nyílhegy került elő, esetleg ezek némelyikét lehet megpróbálni összefüggésbe hozni a gyászos időszakkal. (3. kép) A képen szereplő öt nyílhegy közül négy, rétegtani helyzete alapján valószínűleg ehhez az időhöz köthető. A 3. sz. nyílhegy az egyetlen közöttük, amelyik biztosan későbbi időből - valószínűen a 14. századból - származik. Azonban sajnos a maradék 4 nyílhegyről ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy egyértelműen és minden más lehetőséget kizáróan a tatárjárás eseményeihez köthetnénk őket. Ennek pedig igen egyszerű az oka: a nyílhegyek sajnos térben és időben olyannyira széles körben elterjedt típusokat képviselnek, melyek szükebb behatárolásra alkalmatlanok. A steppe vidéken korábban ugyancsak igen széles körben elterjedt háromszámyú nyílhegyeket keleten a 6. századtól, nyugat felé haladva pedig egyre később felváltották a lapos, kétélű vas nyílhegyek. Ez a váltás azután nálunk, a Kárpát-medencében is lezajlott - az avar korral együtt a három élű nyílhegyek korszaka itt is leáldozott.20 Ettől kezdve igen széles körben éppen a mi képünkön is szereplő nyílhegytípusokat használták, méghozzá hosszú időn át. A képen látható 1. és 2. sz. rövid vágó élű, lapos, deltoid alakú, tüskés nyílhegyünk a legáltalánosabb forma, amely már évszázadokkal korábban, és évszázadokkal később is használatban volt nálunk és más népeknél egyaránt. A honfoglalás korától21 kezdve az Árpád-koron végig ez a forma számított a leggyakoribb nyílhegytípusnak. A ritkább típusnak tekinthető háromszög alakú levelű, köpűs kiképzésű nyílhegy (a képen 4. sz.) ugyancsak ismert magyar anyagból már a 11. századból is,22 de a 12-13. századból is.23 Végül a legritkább típusnak tűnő 5. sz. láng alakú nyílcsúcsunk - a nyéltüskéje penge felőli végén ütközővel - rokon darabjai pl. Ártánd-Zomlin pusztáról ismeretesek, melyek a 13. századból, feltehetően egy a kunokhoz csatlakozott úz vitéz sírjából származnak.24 Ezzel el is érkeztünk nyílhegyeink legingoványosabb kérdéséhez. Lehetséges-e etnikumhoz kötni ezeket az egyszerű, térben és időben igen széles körben elterjedt tárgyakat? Sajnos, aligha. Csak nagyon ritka, 20 U. KŐHALMI 1972, 102-103. 21 KOVÁCS 1986, 226-230. 22 TEMESVÁRY 1999, 117. 23 KOVÁCS S. 2007, 28. 24 MESTERHÁZY 2007, 36. szerencsés esetben, azonban pont nem a szeri nyílhegyek esetében. Hiszen a teljesség igénye nélkül, csak példaképpen felsorolt iménti hazai leleteken túl szinte igény szerinti mennyiségben lehetne példákat hozni a tágas steppe bármely területéről, hosszú évszázadok emlékanyagából.25 Összegezve a fentieket: nem jelenthetjük ki, hogy a szeri nyílhegyek biztosan a tatárok támadásához lennének köthetők. Biztos rétegtani helyzetük ellenére, s annak ellenére sem, hogy kevéssé valószínű, hogy a monostor udvarára okkal - ok nélkül, bárki éppen arra járó csak úgy nyíllal belövöldözhetett. Szerencsés leletösszefuggésben mindenesetre még elképzelhető, hogy napvilágra kerül valami, biztosan a tatárjárás pusztításához köthető lelet a további feltárások során. Ha tárgyi emlékeket nem is tudunk a tatárjárás eseményeihez kötni, annál beszédesebbek a pusztítás szemmel látható jelei. A fentebb már említett vastag, égett, faszenes réteg az É-i 2. és a Ny-i 4. sz. helyiség belsejében is egy hatalmas tűzvészről tanúskodott: mindkettő helyiségben a leszakadt és elégett gerenda-mennyezet maradványait találhattuk meg a feltárás során. Az ún. gazdasági épületegyüttes visszabontott és gondosan, még az alapozásból is kibányászott falai fölött majd fél méter vastag kő- és tégla törmelékréteg fekszik. A pusztulás ténye tehát nem lehet kérdéses. Az újjáépítés, élet a tatárjárás után: ,,fakolostor ”? Pontosabban fogalmazva ez a vastag omladékréteg nem az épületek pusztulásakor keletkezett, hanem később, az újjáépítést megelőző nagy tereprendezés során. Ekkor került sor ugyanis a bizonyára igen erősen megrongálódott épületszámyak és az udvart határoló egyéb kerítésfalak teljes, módszeres lebontására. Igen gondos munkával, szisztematikusan, gyakorlatilag szinte az utolsó kváderkőig és tégláig összeszedték és eltűntették az épületek teljes építőanyagát. Ebbe még az alapozások kibányászását is bele kell érteni - ugyanis a legtöbb helyen pusztán az alapozási árokba visszahullott kő- és téglatörmelék jelezte csak az egykori falak vonalát, és építőanyagának az összetételét. Kevés helyen maradt csak ránk néhány falszakasz eredeti alapozása - így pl. az E-i 2. helyiségben és a K-i 25 Pl. FEDOROV-DAVYDOV 1966, 26-28; MOGIL’NI- KOV 1981,35. kép; PLETNÉVA 1981, 82., 83. kép. 186
