Bárth János: Szentgyörgy megyéje Alcsíkban (Kecskemét, 2012)
gyéjének elöljárósága mindig világosan látta, hogy ki tekinthető megyetagnak és miért. A kérdés igazából nem is létezett akkortájt. A XVIII. században és a XIX. század első felében a megye nevében fogalmazott levelek végére könnyedén odaírták a jegyzők a „Szentgyörgy megyéjebéliek”, és a „Szentgyörgy megyéjének lakosai” kifejezéseket. Mit is jelentettek ezek az önmeghatározások akkortájt? A jelzett kor kutatója számára nyilvánvaló, témánk szempontjából pedig szinte mellékes, de itt mégis megemlítendő, hogy a „megyebeli” és a „lakos” abban az időben nem azt jelentette, mint a XXI. századi „egyházközségbeli”, „városbeli”, „falubeli” és a lakónyilvántartó hivatalok által deklarált „lakos”. Vagyis nem a csecsemőtől aggastyánig értették e kifejezések alatt azokat a személyeket, akik valamely helységnévvel kifejezhető területen éltek, hanem a helyi politika, a helyi közélet, a közvagyonhasznosítás, a közteherviselés letéteményeseire, a családfőkre vonatkozott az efféle megjelölés. Aki a XVIII. században megkérdezte a csíkszentgyörgyiektől, hogy kit tekintenek a „megye lakossának”, bizonyára a berekeresztúriak hajdani „harang alatt való személy ”268 meghatározására, vagy ahhoz hasonló jelképes válaszra számíthatott. Sokkal tanulságosabb lett volna, és talán ma sem érdektelen annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy voltak-e olyan római katolikus személyek, akik Szentgyörgy megyéjének területén laktak, de nem tekintették őket „megyebelinek”, „megye lakossának”, például a viszonylag friss jövevényeket, idegenből érkezett szolgákat, a messziről jött katonatiszteket, tanítókat, hivatalnokot, kézműveseket. Ezekre a sarkalatos kérdésekre a megye írott dokumentumai egyelőre nem adnak feleletet. Nyilvánvalónak látszik, hogy az egyházi szolgáltatásokban valamilyen szinten mindenki részesülhetett, aki a megye területén élt. A templomba mindenki bemehetett, misét hallgathatott, gyónhatott, áldozhatott, a megfelelő stóladíj ellenében számíthatott gyermeke megkeresztelésére, hozzátartozója megesketésére, eltemetésére. Mindezekért a törzsökös megyetag képét szolgáltatott. Némely megfogalmazásból úgy látszik, mintha a kepefizetés ténye lett volna a választóvonal a megyetag és a még nem megyetag között. Kérdéses, hogy a megye mikor kezdett kepét szedni a jövevényektől? Erre a kérdésre a legbonyolultabb kepeszabályzat sem adott világos, egyértelmű választ. Imreh István a közösségekbe való betagolódás kapcsán megállapította: „Minél kisebb formátumú egy... hajdani népi tömb, annál zártabb, mint életegész, mint közösség”.269 Valószínűleg, ennek a fordítottja is igaz: A nagyobb közösség nyitottabb, mint a kisebb. Márpedig Szentgyörgy megyéje esetében a megyénél léteztek kisebb, következésképp, zártabb közösségek: első helyen a tizes, utána a falu. A megye, mint tízeseket és falvakat összefogó nagy közösség legkevesebb harmadik volt a sorban. A közösségi tagság és a vele járó joggyakorlás, egymásba épülő közösségek esetén, a kisebb közösségektől a nagyobb közösségek felé haladva némiképp veszített jelentőségéből. Csíkszentgyörgyi és csíkbánkfalvi tizeskutásaim fentebb hivatkozott tanulságai szerint a tizestagság feltételeinek, a tizestagság megszerzésének, a 268 IMREH István 1983. 109., 281., KOTHENCZ Kelemen 2007. 70. 269 IMREH István 1983. 46. 128
