Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Schőn Mária: A sajbóvasárnaphoz kötődő népszokások a sváb Hajóson
künk! Lauba Siebanr! Zöld hetes! Nix für uns! Semmi az nekünk! A számozott kártyákat így leértékelve: Semmi az nékünk!, a figurásakat így mondjuk? fölértékelve: Mindenünk nékünk! A litánia után esetleg egy temetési menettel végigkísérték az utcákon, és végül kidöntötték a taligából, amikor is Auferstanden! Föltámadt! felkiáltásokkal regisztrálták a halott feltámadását. (Fischer Pálné 1923.) A farsangtemetésnek egy érdekes megnyilvánulásáról egy 1914-es születésű adatközlő elbeszélése tanúskodik: Mi hamvazószerdán temettük el a farsangot. Akkor főztünk és ettünk, utána szétszórtuk a hamut. A szobában vagy a háztetőre vagy akárhol, ahová akartuk. A hamut rászórtuk a sírra, a farsangra. Étkezés után történt ez, akkor temettük el a farsangot. (Oszmayer Józsefné Fátter Erzsébet 1914.) A SAJBÓVASÁRNAP1 SAJBÓZÁS (SCHAIBLASCHLA EM SCHA1BLASANNTEG) A tűzrakás és a tűz szerepe A sajbóvasárnap lényege, hogy a fonóstársaságok tagjai a szürkületi-esti órákban kivonultak a hozzájuk legközelebb eső faluszélre, és ott a magukkal hozott, netán a szélső házaktól elcsent szalmával, rőzsével vagy a helyszínen talált száraz ágakból, levelekből tüzet raktak. Az elbeszélések szerint olykor ötven rőzsekötegből rakott hatalmas máglyák gyulladtak ki, mások csak kis jelképes tüzecske körül tartották a sajbózást. Mivel minden fonósbanda (Fasnidbanda) külön ünnepelt, igy ezen az estén tüzek sokasága vont gyűrűt a falu körül. Ezekkel a tüzekkel bevilágították a mezőket, hogy az évben jó termés legyen. „A tüzeket lehetőség szerint magaslatokon gyújtották meg, mert hittek abban, hogy ameddig bevilágítja a fényük, addig minden termővé válik.”8 A német nyelvterület számos részén a magaslatokról égő kocsikerekeket gurítottak a völgy irányába, hogy minél nagyobb területet világítson be a fény. „Ahogy a korongok és napkerekek körös-körül bevilágítják a teret, úgy akarják most a tél végén, amikor a nap már tejesen erőtlen, az égi fényt a következő évre kikényszeríteni, hogy újra áldón fölmelegítse a földet.”9 Hajóson a falut és a Keallrbearg-et (Pincehegy) elválasztó Vörös-tenger / Vörösmocsár miatt (ez az Őrjeg mocsara), másrészt a „löszhegy” távolsága miatt nem volt lehetséges a legmagasabb „hegyről” hajigálni le a sajbókat, de tudunk arról, hogy a faluszéli 5 méter magas Szellemek hegyére (Gaeischtabearg) vonultak ki csoportok. Ám ők érdekes módon nem raktak tüzeket. A fiatalok a tűz körül álltak, egyik oldalán a fiúk, másik oldalán a lányok, oly módon, hogy a tűz fölött a sajbófánkokat oda tudták dobni egymásnak. Ha nem a fánk, hanem valamelyik másikfajta korong volt játékban, akkor a lányok távolabb húzódtak, hogy a megizzított, lobogó tárgyaktól meg ne sérüljenek. Akik ismerték a tűzugrás szokását, azok a sajbózás vége felé, mikor már a lángok kialudtak, az ünneplés utolsó aktusaként átugrottak a tűz fölött. A házas csoportok nem vonultak ki a fiatalsággal együtt a faluszélre, hanem a fonóház udvarán gyújtották meg a maguk kis tüzeit vagy - mivel keskenyek voltak a porták —, a ház előtt az utcán. 8 KALLENBERG, Dorothea 1989. 40. és WILD Katalin 2000. 9 FEHRLE, Eugen 1955. 393-394. 67 I
