Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)
Nagy Janka Teodóra: Jogi a mentalitásbeli sajátosságok a német nemzetiségek mindennapjaiban a Duna-Tisza közén
Az 1939-1948 közötti jogi néphagyománykutatás németeket is érintő anyagában szintén az említett mentalitásbeli és jogi néphagyománybeli sajátosságok kerülnek előtérbe.17 18 A magyar paraszti társadalomra jellemző jogi népszokásoktól szembetűnően különbözőket mutatunk be a Tolna megyei Németkér településről - Znakovszky József gyűjtéséből szemezetve. Száz évvel Egyed Antal kérdőívezését követően újólag kiemelésre kerül a jogkövető magatartás. A németkériekre sem jellemző az önbíráskodás: „Az ügyes bajos dolgaikat a tételes jog szerint intézik el, és ennek az ítéletében, mint törvénytisztelő nép megnyugszanak.” 18 A németeket jellemző racionalitás szokásaikban is megnyilvánul. A párválasztás és a házasságkötés területén is szembeötlő pl., hogy jóval kevesebb a „presztizsköltés”. A házasságot rendszerint falubelivel kötik, gyakran rokonnal.19 A leánykérés jóval egyszerűbb, nincs móring, móringlevél. Ha a feleség egy éven belül meghalt, a stafirung egyik fele a férjé lett, a másik fele a szülőket illette meg. Az eljegyzés, valamint az egyházi és világi házasságkötés is visszafogott volt: mindkét házasságkötés egyetlen napon történt (általában kedd reggel a világi és 11 órakor az egyházi), és erre sem volt jellemző a túlköltekezés. A II. világháborút megelőzően még élt az a szokás, hogy ha a vagyoni érdekek úgy kívánták, az özvegyasszony hozzáment elhalt ura fivéréhez, s vitte magával elhunyt férje gyermekeit is, özvegyember pedig bárkit feleségül vehetett. A gyűjtő meglátása szerint a törvénytelen gyermekek száma alacsony volt a faluban, mert ha szükséges volt, „mihamarabb sort kerítettek” a házasságkötésre. Ha mégsem, a nő családja teljesen befogadta, és a falu társadalma sem tett különbséget törvényes és törvénytelen gyermek között. A fiatal férj feleségét a házasságkötést követően az atyai házba vitte, ahol együtt laktak az öregekkel. Egy évig kaptak kosztot, de utána egyedül gazdálkodtak, bár még továbbra is együtt laktak, hiszen így jobban meg tudták szervezni a gazdálkodást, a mindennapi munkát. A férjnek és a feleségnek csak az általuk örökölt ingatlanok képezték a külön vagyonát. Amikor a fiatal pár összekerült, rendesen a férj megkapta a kocsit, a lovat, a feleség meg tehenet kapott. Minden, amit ezután szereztek, „egy vagyonnak”, azaz közös szerzeménynek számított (annak ellenére, hogy pl. a marhalevelet mindig a férj nevére állították ki). A dologi jog általános szabályaitól kevés eltérés található. Szépen megfogalmazzák, hogy az ingatlanok tulajdonjoga „a kék égtől az izzó poklokig” tart, alápincézni mindenki csak saját ingatlanát jogosult. A birtoklás jelei sem térnek el az általánosan használtaktól (karók), s a tulajdonjog szerzését is csak írásban ismerik el. A kert bekerítése Németkéren nem volt szokás. Bár minden kert szabadon volt, lopás csak elvétve történt, amit viszont súlyosan elítélt a falu. „Családi betegségnek” tekintették, s megbélyegezték az egész családot. Közutálat tárgyává vált az ilyen család, mert a közösségi norma szerint a szegény ember, ha irigyli is a gazdagabb vagyonát, de tiszteletben tartja. Még akkor is, ha például más baromfiját a tilosban találja: agyonütheti, de az állat tetemét át kell dobni a gazdájának. 17 ZNAKOVSZKY József 1941. 18 ZNAKOVSZKY József 1941. 1. 19 „A jogszokás unokatestvérig engedi meg a házasságot. Lelki rokonok, komák, tejtestvérek és más olyanféle fél rokonok között is gyakori a házasság épp úgy, mint a sógorok között. Természetesen a vagyon a döntő tényező. Az egyházi előírást szigorúan szem előtt tartják és kétes esetben a paphoz fordulnak.” - ZNAKOVSZKY József 1941. 2. 38
