Kothencz Kelemen (szerk.): Sarjadó sorsok. A 8. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2011. július 14-15.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2012)

Csorba Béla: Német-magyar sorsközösség a járeki haláltáborban (1944-1946)

1945 januárjában félreérthetetlenül kinyilvánította a kommunisták szándékát: „A németek nem érdemlik meg, hogy országunkban éljenek, és ezért mi kiköltöztetjük őket. ” Az elképzelésbe azonban hiba csúszott, ugyanis a győztes nagyhatalmak 1945. július 17. és augusztus 2. közötti potsdami tanácskozása jegyzőkönyvének XIII. fejezetéből, amely A német lakosság rendezett áttelepítése címet viselte, kihagyták Jugoszláviát. Titóék ezáltal abszurd helyzetbe kerültek: „rendes” úton ugyanis nem tudtak megszabadulni a lágerekbe gyűjtött német tömegektől.

A létrehozott táboroknak három típusa ismert:

1. ) Mindenekelőtt voltak ún. munkatáborok, ahol a németeket, de nemegyszer a magyarokat vagy a magyar lakosság megbízhatatlannak nyilvánított csoportjait rabszolgamunkára kényszerítették. Több településen egy ideig a magyaroknak is megkülönböztető jelzést, fehér karszalagot kellett viselniük. Hallgatólagosan ilyen jellegű munkatábornak tekintették azokat a településeket, ahol a német lakosság létszáma elérte legalább a 300 főt. Az ilyen falvakban, kisvárosokban a kényszermunkára mozgósított lakosság aludni ugyan általában hazajárhatott, de napközben ingyenmunkát végzett a környék nagybirtokain, vagy egy-egy szerb nagygazda földjén. Ez sok helyen a magyarokra is vonatkozott.

2. ) Az ún. központi munkatábort viszont egy-egy nagyobb településen és járási központban hozták létre, elsősorban a távolabbról internált munkaképes férfiak részére.

3. ) Különleges státusú táborokat a német (és később a csurogi, zsablyai és mozsori magyar) lakosság munkaképtelennek nyilvánított csoportjai számára létesíttettek. E „lógerok”-ba zsúfolták a betegeket, az öregeket, a kisgyermekes anyákat és a gyerekeket. Az ellátás az ilyen helyeken volt a legrosszabb, mindennapos volt az éhezés, a gyógyszer- és sóhiány, nem volt téli tüzelő, a fogva tartottak egy idő után rongyokban jártak, megtetvesedtek, s járványos betegségek pusztítottak közöttük. Jovan Mirkovič professzor szerint a Vajdaságban összesen hat különleges státusú láger működött (mi nyugodtan nevezhetjük ezeket igazi nevükön, haláltáboroknak): Szerémségben a mitrovicai, Bánságban a molini (németül molindorfi, magyarul molyfalvi) és a knicanini (németül rudolfsgnadi, magyarul rezsőházai), Bácskában pedig a körtési (kruševljei), a gádori (gakovói) és a járeki (Bački Jarak-i).1

Egészen a közelmúltig nem rendelkeztünk semmilyen korabeli, teljesnek tekinthető hivatalos adattal arra vonatkozóan, hogy hányán haltak meg Járekon. 2010 februárjában azonban váratlan fordulat történt, ugyanis, miközben az anyakönyvek meglevő köteteit tanulmányoztam, a járeki helyi iroda szekrényéből minden nehézség és ellenállás nélkül előkerült a megsemmisítő tábor elhunytjairól vezetett három halotti anyakönyv ez idáig „lappangó” (vagy „lappangásra” ítélt?) második kötete is. Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket.1 2

A járeki tábort eredendően az újvidék környéki németség deportálása céljából hozták létre, s 1944. december 2-tól 1946. április 15-ig működtették, vagyis még jóval a Bácska, Bánát és Baranya civil lakosságának megregulázására korábban bevezetett katonai közigazgatás megszűnése, azaz 1945. február 10. után is. A körzethez hat járás (az újvidéki, a titeli, a zsablyai, a palánkai, a kúlai és az óbecsei) tartozott, valamint egy város:

1 ŽIVKOVIČ, Dragoljub - MICIČ, Mihajlo - DJUNDJERSKI, Milan - SPERNJAK, Djordje - MAURIČ, Nenad (redakcija) 2005.

2 Emlékeztetőül: Mészáros Sándor az első és a harmadik kötet ismeretében 1993-ban még mindössze 2 376 elhunytról beszélt. MÉSZÁROS Sándor 1993.

138