Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Kalmár Zoltán: Pošto je? - Fostos-e? A nyelvismeret fontossága a társadalmi beilleszkedésben
magyarít, ő meg szerbű. Az izbeglica (menekült) meg csak pislogott!” A politikai viharok és a háborús veszély elmúltával a helyzet normalizálódott és a korábbi nyelvhasználati szokások visszaálltak. A magyarság identitáscseréjét és nyelvvesztését lassítja a jugoszláv etnikai kategória kiüresedése, hiszen a polgárháborús évek után maga az ország is megszűnt létezni. A nacionalizmus újra átstrukturálta a társadalmi gondolkodást és azok a nemzetiségiek, akik korábban elfogadhatónak tartották a fent említett etnikai kategóriát, fokozatosan elzárkóztak tőle és visszatértek korábbi etnikai-nyelvi csoportjaikhoz a népszámlálási nyilatkozattételkor. A példák jól mutatják tehát, hogy mint annyi minden más a népi kultúrában, így a nemzeti etnikai identitás és annak elsődleges hordozója, a beszélt nyelv is változhat az adott társadalmi körülmények hatására.22 A változás sokszor a nyelvvesztés irányába visz, de a körülmények megváltozása lehetővé teszi a kedvezőtlennek ítélt folyamatok ismételt átalakulását, újbóli lelassulását, esetleg a visszájára fordulását is. A magyarkanizsai nyelvhasználati példák hátterében ott áll a tömb és a szórvány nyelvi viszonya, amely viszony még mindig a magyarság számára kedvezőbb, de azt is látnunk kell, hogy a természetes fogyás és elvándorlás okozta hiány pótlására már képtelen a közösség. Évtizedek óta a bánsági szórványokból történő beköltözők által töltődik optimális szintre a magyar közösség. Belátható időn belül azonban ennek a folyamatnak vége lesz, ami nyilvánvalóan a mostani etnikai többség elvesztését fogja eredményezni. Ennek okán pedig a magyarság fog elindulni az átmeneti kétnyelvűség, majd a nyelv- és identitáscsere irányába. A folyamat lehet hosszabb-rövidebb idejű, de végeredményben az országosan többségi nyelven történő egynyelvűség irányába mutat.23 A fentiekből az is kitűnik, hogy a térségben élők, csak mint két nyelvet beszélő közösségek tudják megőrizni anyanyelvűket, bár ennek alapfeltétele a nyelvek közötti valós mellérendelő viszony megteremtése és megőrzése. Magyarkanizsai példáink a Kárpát-medence bármelyik vegyes etnikumú tájára érvényesek lehetnek, ha a fenti példákba behelyettesítjük a területen élő nemzeteket. A magyar nyelvű folklorizálódott történetek többségének is megtalálhatók a szlovák, német, román, horvát és szlovén megfelelői. Gondoljuk csak meg, hány falujából ki sem mozdult ember érte meg a 20. század folyamán, hogy 7-8 állam polgára is volt mire eltelt életének nyolcvan esztendeje. Az impériumváltások éppen a kisközösségek fontosságát erősítették, hiszen az államhatárok gyakran változhattak, de a szülőfalu, -város és közössége az állandóságot, a hagyományok egymásra épülését jelentette az egyén számára. Egy olyan mikrovilágot, amiben mindenkor jól kiigazodott. Sajnos az „ ahány nyelv, annyi ember" szólás nem, vagy nem mindig érvényes a kisebbségek nyelvére. A jelentéstartalom úgy módosult, hogy ahány világnyelvet beszél valaki, annyi emberrel ér fel. Ez a szemléletmód viszont nagyon káros, mert az egymás mellett élő nyelvek és kultúrák számának tudatos csökkentését sugallja. Ebből a nézőpontból már csak egy lépés a nyelvvesztés útján az államnyelvet jól megtanulni akarás. Az anyanyelvét úgyis mindenki megtanulja valahogyan magatartás viszont nem más, mint az anyanyelv fokozatos leépülésének, visszaszorulásának útja. Hogy mennyire bonyolult ez a kérdés, és hogy mit jelent a nyelvi bezárkózás, egy lehetséges olvasatul Liszka József töprengését idézem: „Az ember anyanyelve védőszárnyai alatt érzi magát biztonságban, hiszen segítségével tudja kifejezni lelke legrejtettebb 22 Vö.: SILLING István 2007. 16. 23 Vö.: BORBÉLY Anna 2006. 87. 138
