Bárth János (szerk.): Fakuló színek. A 7. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2008. június 19-20.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2009)
Nagy Abonyi Ágnes: Zenta nemztiségei a XIX-XX. század fordulóján készült fényképeken
Az apró jelek elárulják azt, hogy ki és hol készítette a felvételt: híresebb saját műteremmel rendelkező fényképész vagy egy műkedvelésből fotózó vándorfényképész. Zenta e képek alapján a XX. század eleji délvidéki mezővárosok példája lehet. A zentai fotókon álló szép ruhákban pompázó lányok és asszonyok a XX. századelő emberei ebben az időszakban főként jómódú nagygazdák, tisztes középparasztok, kézművesek, kereskedők, de szegény tanyai családok is helyenként megörökíttették magukat. A női viseleteken kívül felfigyelhetünk a férfiak ünnepi viseletére és a háborús években katonáskodók egyenruhájára. Fényképezkedés céljából a tehetősebb emberek, valamilyen nevezetes alkalomból keresték fel a városi műtermeket. A fényképezkedés alkalmai többnyire azok a családi események voltak, amelyek végigkísérték az embert a születéstől, a felnőtté váláson keresztül a koporsóig. Leginkább a gyermek-, az ifjú- és a felnőttkor egy-egy jeles napján készültek a felvételek. A gyermekkorból régen az iskolába indulás előtt, a házasságig. Ezeket a társadalmi szokásokat szoktuk emberélet fordulóiként emlegetni. A műtermekben készült képeken mindig ünneplő ruhát viselnek az emberek. A falusi közösségeken belül mindenki tudta a ruházat alapján, hogy az előttük álló személy mely társadalmi réteghez tartozik, milyen a vagyoni állapota, iparos, cseléd, pásztor vagy paraszt- „pógár”-e. Megkülönböztették viseletűkkel a legényt, a házasembert, tudták, ki a vőlegény. A nő ruházata jelezte, hogy lány-e, asszony-e, van-e eladó lánya, milyen korú, gyászol-e, milyen vallású.5 A Zentához hasonló városokban, ahol egyre magasabb színvonalra emelkedett a paraszt-polgári kultúra már nem érezhetők az öltözködésben ilyen éles elhatárolhatóságok. A fiatal pár kézfogó vagy esküvő napján ment fényképészhez. Megtörtént, különösen a várostól távol eső tanyákon, hogy ezek az emberek később nem is álltak lencse elé életük során. A családi albumban így ma már gyakran csak ezt az egyetlen fényképet őrzik a dédapáról és a dédanyáról. Amint említettük már a fényképezkedés alkalmai általában ünnepi események voltak. (Keresztelés után a csecsemőről nem készítettek régen, a XIX. század elején még fényképet.) Ha a kisgyermek betöltötte 3-4 életévét vagy az édesapa katonának ment az egész családról, sokszor a nagycsaládról (ha együtt éltek a fiatalok a szülőkkel) készült kép. A kisgyermekről ritkán készült egyedülálló fotó. Emlékképet a keresztszülők részére leginkább csak módosabb szülők készíttettek az 1920-as évektől kezdve. Ha a szülőnek módjában állt a bérmálási emlék-kép is műteremben készült. A 18. életévüket betöltött a nagylányok és a katonaságba bevonulás előtt a legények is felkeresték a műtermeket. A fiatal pár az eljegyzés vagy csak egyszerűen találkozásuk emlékére is fényképezkedett, viszont az esküvő megörökítése nem maradhatott el a valamire adó családoknál. Az első világháború éveiből, maradtak ránk olyan a néprajz- és más társadalomtudományok számára is értékes információkról árulkodó „fotogáfiák”, amelyeket már szocifotográfák közé is sorolhatnánk. Ebben az időszakban a fényképnek, a családtagokról készült fotóknak, mint emlékképnek nagy jelentőséget tulajdonítottak elsősorban a történelmi események másodsorban a divat hatására. A családanya féltve őrizte férje frontól hazaküldött katonaképét, a katona férj, apa vagy fiú pedig a család által küldött fotóra vigyázott gondosan hazatéréséig, hiszen a távolság ellenére ez jelképezte a családi köteléket. Az első világháborús években készült sok családfotó, katonafotó. Ezek a „fotográfiák” már gyakran a szociofotográfák közé sorolhatnánk. A családtagok a történelmi 5KNÉZY Judit 1996.373. 116
