Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Műtárgyak között. Ünnepi kötet a 60 esztendős Laczkó János tiszteletére (Kecskemét, 2008)

Kispálné Lucza Ilona: Emberarcú múzeumi história

130

az volt, akire éppen szükség volt. Ha a szakmai felelős kellett, levette köpenyét és máris a fehér inges, nyakkendős, öltönyös szaktekintély nyilatkozott meg felelősen. Ha meg kellett fogni az asztalt, újból köpenybe bújt, és dolgozott. Ha valamelyikünk megakadt egy verssornál, ő biztosan és biztonsággal folytatta. Imponáló intelligenciája, embersége és szerénysége példa volt mindenkinek. Ettől vált könnyűvé az éjszakákba nyúló munka, ezért nem méltatlankodott senki, ezért volt mindenkinek fontos, hogy elkészüljön a kiállítás, és ezért volt fontos, hogy szép legyen. Laczkó János a saját példájával mindenkit belevont minden részletbe. A közös munka, amelynek eredménye egynemű örömet kellett volna, hogy hozzon, fölerősítette a hiányt is. Tudatosult mindenkiben, hogy a szoros szakmai és emberi kapcsolat hivatalosan éppen közös munkánk eredményével szűnik meg. Ekkor cserélt helyet a hivatalos és a személyes. Tíz év telt el az „elválás" óta, de egy percig sem éreztük a „különélés" okozta fagyot. Bármikor számíthatunk arra, hogy a közös ház falát a másik oldalról is megtámasztják. És ezt nagyon jó érezni. Ezt a támaszt Laczkó Jánosnak hívják.

Emberarcúvá vált a história. Megelevenednek benne azok a muzeológusok, akik akkor és ott egy csapattá forrtak, mert tudták, hogy minden kézre, szemre, gondolatra, erőre és ernye- désre egyformán szükség van ahhoz, hogy elkészülhessen az a munka, amelyből ha bármelyik szög hiányzik, összedől, de a legparányibb forgács is képes erősen összetartani. A kiállítás megnyitásával, a múzeum átadásával a hivatalosan szoros kötelék megszűnt, elkezdődött a hiány érzete, amit csak úgy tudtunk enyhíteni, hogy egy „búcsú-rendezvénnyel" lezártunk egy stációt. Az új múzeum fiatal munkatársai, hogy szakmai rátermettségüket igazolják, a csatatérré fosztott régi kiállítás helyére egy parányi vitrin-