Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Műtárgyak között. Ünnepi kötet a 60 esztendős Laczkó János tiszteletére (Kecskemét, 2008)
Kozma Huba: A kiskunmajsai múzeumi végvárról
119 nál több vigaszt, segítséget nyújthat a környezetében élőknek. Bátorító erőt ad: érdemes a napi gondokon túllépve saját magunk jobbításával törődni, az időnként nyomasztó terheket feledni, s csak arra figyelni, amiért megszülettünk. Hogy tegyük a magunk erejéhez mérten szebbé, tartalmasabbá, értékekben gazdagabbá, tehát élhetőbbé azt a világot, amelybe a Gondviselés akaratából belészülettünk. A Kiskunmajsa legnagyobb, legtehetségesebb művészfiáról elnevezett múzeum a város emlékezetévé vált az elmúlt negyedszázadban. Az intézmény kapuján belépve felidéződik az ott őrzött fényképek, régi újságok, visszaemlékezések, számadáskönyvek révén a régi Majsa. A Város, amely őseink küzdőtere, lakhelye, örömeinek, szenvedéseinek színtere volt, s amely - ha vigyázunk rá - gyermekeink, unokáink életének is teret ad majd. Ha nem ismerjük meg múltunkat, ha krónikus emlékezetvesztésben élünk, saját lelkünk sérül. Vigyázzunk hát erre a külsejében megújult múzeumra mindannyian mi, majsaiak, hiszen ha ezt tesszük, a magunk lelkét gazdagítjuk." Hétköznapibb nyelvre váltva a szót: jó lenne tudatosítani a mindenkori döntéshozókban, hogy a közösségi emlékek őrzése, tisztítása, „restaurálása" nem fényűzés, nem úri passzió, néhány megszállott ember megmosolyogtató hóbortja. Hanem közösségépítés. Az adott közösségek tagjaiban szunnyadó, az illető közösség javára fordítható energiák mozgósítha- tósága. Mert könnyebben áldoz szülővárosáért pénzt, energiát, tehetséget az, ki ismeri fölnevelő közösségének - benne saját családjának - történetét, mint az, kinek fogalma sincs arról, hogy elődei milyen fáradságos küzdelmet folytattak az ő születése előtt azért, hogy településük megmaradjon, s felvirágozzék. Szerencsésebb sorsú településeken csak az mondhatja magát egy falu,
