Gyergyádesz László, ifj.: „Csavargó”. Mednyánszky László élete és művészete (Kecskemét, 2007)

Mednyánszky a fronton Mednyánszky in the Frontline

figurális festészet problémáinak itt van a gyökere, Med- nyánszkynál vagy Van Gogb-nál, annál a problémánál, hogy reprezentáció helyett hogyan lehetne erőket, érzetek és energiák ritmikus sűrítményeinek nevezhető alakokat létrehozni. ” 49

E mű, akárcsak az emberre koncentráló, s monumentalitásában rokon Kocsmában ülő (1900-as évek második fele, kép a 48. oldalon) és más művei esetében is elmondhatjuk, hogy Mednyánszkyt egy adott téma, motívum sokszor igen hosszú ideig foglalkoztatta. E sajátos alkotói módszer, különösen felerősödve az utolsó két évtized gyakori kísérletezgetésével, társulva a datá- lás gyakori hiányával, rendkívül megnehezítik a kutatók számára az alkotások időrendi egymásutánjának megállapítását az életművön belül. A Kocsmában ülőn ugyan még látható némi háttér, azonban az első világháború kitörése előtti fél évtized jelenetein már szinte teljesen elhagyja a 19. századi zsánerképfestészetben szokványos túlfejlesztett, a figyelmet a lényegtől túlságosan elvonó szcenikát. E jeleneteken már mozgalmasabb megoldásokat is találunk, ikonográfiailag pedig az emberi agresszió kerül előtérbe. Különösen a szolnoki múzeum gyűjteménye szolgáltat e korszakból jelentős példákat. Az Útonálló (Rablótámadás, 1910-es évek első fele, kát. 84.) a szentimentalizmusától megfosztott

dickensi nagyvárosi jelenet, melyen belül a festő a falhoz szorított, cilindert viselő idős ember rémült arcára koncentrál. Elgyanez az éjszakai sötétség érzékeltetésével kombinált - a már említett - agresszív hatású, piszkos barnásvörös színegyüttes jelenik meg, ezúttal még inkább sötétbarnára, feketére hangolva a kecskeméti Fejét kezére hajtón (1910-es évek első fele, kép a 50. oldalon) is. A festő a kocsmában ülő figura szemét az éhes, prédára leső ragadozóhoz hasonlóan éles, ámde egyszerre rejtőzködő fénnyel villantja fel a sötétben, sejtetve egy hamarosan bekövetkező, a szolnoki képen ábrázolt hétköznapi megélhetési tragédiát.

A szintén szolnoki, kisméretű LlNCSELÉS (1911-1913 k., kép a 80. oldalon) Markója szerint befejezetlensége ellenére is Mednyánszky egyik „nemlétező főműve”, melynek a vázlatfüzetekben számtalan előképe, variációja, illetve kisebb csoportokra bontott résztanulmánya lelhető fel, sőt 1917-ből háborús változata is ismert. A mű és az annak kialakulásában végigkövethető motívum vándorlásai és metamorfózisai az egyik legjobb példája annak a poliszémiára törekvő egyedi módszernek, melyet a festő így írt le: „Átfordítások és keresztezések. Ezen kérdés igenis foglalkoztat, mert szabályt, törvényt kell találni, mely szerint bizonyos dolgok át- fordíttatnak vagy mely szerint bizonyos dolgok az eszmevilágban kereszteztetnek. A magasabb műveletek formulája.”^0 Azaz a tartalom és forma ugyan Mednyánsz- kynál is szorosan összekapcsolódik, azonban egyazon formának többfajta, sőt akár egymással gyökeresen ellentétes jelentése, interpretációja is lehetséges.51 Becslések szerint még ma is mindössze 2/5-ét ismerjük a teljes életműnek, és ennek csak mintegy fele van köz- gyűjteményekben. Ezek között az egyik legjelentősebb, elsősorban minőségét és nem mennyiségét tekintve a kecskeméti műegyüttes, melyből 32 tétel (24 festmény és grafika, illetve 8 rajzmappa, lásd kát. 1-32.) az egykori Wolfner-Farkas-gyűjteményből származik. „Malo- nyay és Pékár arra kértek engem, hogy vegyem kezembe Mednyánszky anyagi gondozását, mert, úgymond, ezzel nagy szolgálatot teszek a magyar művészetnek. Elvállaltam gondozását, mégpedig mint magánember, minden ellenszolgáltatás nélkül. ”52 Mednyánszky életének