Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Lepár Karolina: Horgosi magyar borbélyok
megkopogtatja a fogait, elég, ha ráüt, már tudja melyik a rossz. Csak fogóval dolgozik, „olyan pörgével”. Beszélget az illetővel, majd megszorítja, kicsit megcsavarja a fogát, megrántja és már ki is jön. Ha fölső fogat húz, akkor fentről üt rá a fogóra, ha lentit, akkor alulról. Fertőtlenítésképp kap egy kis pálinkát, hogy egy ideig tartsa a szájába, utána köpje ki, de százból kilencvenkilenc lenyeli. Eddig még senkinek nem tört bele fogat húzás közben. A zápfogat nem szereti, mert könnyen beletörhet, ezért ha az nem mozog, akkor elküldi az illetőt fogorvoshoz. A foghúzást önszorgalomból, magától tanulta. Szekeres György borbély szerszámait vette meg, 30 évig az ő fogójával dolgozott. Az öreg Szekeres mondta, hogy gyorsan kell (fogat húzni), lassan nem szabad, mert az olyan, mintha a tüsköt lassan húznák - az fáj, de ha hirtelen, az kevésbé. Foghúzásért nem kér semmit azoktól, akik amúgy is oda járnak, aki meg csak úgy jön, az meg amit ad. Vásári foghúzókról nem tud, arról viszont hallott, hogy vannak olyanok, akik valahol megfogják az eret és igy ki tudják kézzel fájdalommentesen húzni a fogat. Urbán András is foghúzó hírében állt. Jó érzéke volt hozzá, hogy rávegye a gyerekeket a foghúzásra. Maradandó fogat is húzott, ő is fogóval dolgozott. A vérzést timsóval csillapította, a fertőtlenítést pálinkával való öblögetéssel oldotta meg. A megkérdezettek közül fogfájást mindenki racionálisan magyarázza. Oka, hogy nem vigyáznak a fogakra, nem ápolják. Ozsvár András mosolyogva mesélte: mondták azt is, kukac van a fogba, azért fáj. Voltak ilyen hiedelmek is. Saját maga is cáfolta ennek valóságtartalmát, rajta kívül más nem is hallott erről, ha régen élt is a köztudatban, mára kiveszett. A legtöbben ezekért a gyógyító műveletekért nem kértek semmit, jó szándékból segítettek másokon. Persze, azért a többség valamilyen természetbeni juttatással meghálálta. Az élelmesebbek is csak aprópénzt kértek, így hát a gyógyítás nem hozott sokat a konyhára. Az inasok is segédkeztek a gyógyításban, ha meg akarták tanulni. A BORBÉLYMŰHELY A borbélyműhely felszerelését legtöbbször használtan vették egy-egy szakmabeli öregtől vagy már kihalt mesterek hagyatékából. Ezek több generáció kiszolgáltak már. Leginkább a borbélyszékekre jellemző, hogy minimum három emberöltőt túléltek. Ozsvár András széke még a szegedi árvíz után került horgosra a mesteréhez. A borbélyok elmondása szerint amikor ők munkába álltak, már nem is készítettek ilyeneket. Jobban szerették ezeket a keményfából készült székeket, mint a modem műanyag és fém szerkezeteseket, mert könnyebb volt velük dolgozni, szebbek is voltak, nem voltak olyan ormótlanok. Átlagosan három volt belőlük minden műhelyben. A vizsgált borbélyok közül mindnek megvan még egy, és mindegyiket használják ma is, más széket nem is alkalmaznak. Ülőkéjük rétegelt falemezből készült és lyukacsos volt. Egyik magyarázat szerint azért, hogy szellőzzön, és ne izzadjon a kuncsaft alatt, egy másik szerint pedig, hogy ha a benne ülő el találna aludni, akkor az inas a lyukon keresztül egy tűvel fel tudja ébreszteni. Eleinte nem használtak párnát, de miután divatba jött, minden egyes vendég után fordítottak egyet rajta. Tanács borbélyék még őriznek a padláson egy másik fajta széket, amelyen a gyerekeket nyírták. Ez egy három lábú, kör ülőkéjű, támla nélküli szék, melyet lehetett forgatni és magassághoz mérten állítani. A berendezés részét képezték még a tükrök a hozzájuk tartozó szekrényekkel és polcokkal, ezekből is általában annyi volt, ahány borbélyszék. A szekrényekben tárolták a fehér kendőket, itt kaptak még helyet a használaton kívüli tárgyak is. A fiókokban volt a helye a hajvágóknak, az ollóknak, fésűknek. A borotvákat púderban vagy bezsírozva 178
