Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Rind Melitta: Topolyai gyermekjátékok Zöldy Pál gyűjteményében
üdvözléskor történő szeplőmosás, az esőkérés, amelynek alkalmával hajuk növekedését, a búza szaporodását is remélik, régi varázsmondókák maradványai lehetnek. Ezek mellett a történelmi vonatkozások is megtalálhatók a játékokban. Emlegetik a kurucokat és hajdúkat, szólnak a törökök és tatárok kegyetlenkedéseiről, emlegetik Szent Erzsébet asszonyt, Mátyás királyt és Szent Lászlót. Az első kötődés, amely a gyermekben kialakul, családjához, majd szűkebb lakókörzetéhez kapcsolja őt. Ezt a kötődést segíti e szűkebb környezet kultúrájának (játékainak, dalainak, táncainak stb.) elsajátítása. A közös élmények (közös ének, közös tánc, közös munka) által erőt kap a közösség, és minden tagja egyenként a közösséghez tartozás biztonságot adó erejét érzi. Mindez segíti az embereket abban, hogy utat találjanak saját gyökereikhez, és el tudják magukat helyezni a világban. A saját lakóhely kultúrájának megismerése az alap, utána pedig más dialektusok, más népek kultúrájával is ismerkedhetünk. Nagy örömömre szolgált, hogy kezembe került Zöldy (Lőrik) Pál nagy mennyiségű játékot tartalmazó gyűjteménye. A gyűjtő saját átéléseire és tapasztalataira hagyatkozott, amikor arra vállalkozott, hogy az 1970. évi XVIII. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyüjtőpályázatra jelentkezik Topolyai gyermekjátékok című gyűjteményével. Zöldy Pál tanulmánya és játékanyaga azért is értékes, mert ő a századforduló kitűnő ismerője volt. A DÉLVIDÉK A Délvidék őslakossága a másfél évszázados török hódoltság idején csaknem teljesen elpusztult, vagy a nagyobb biztonságot ígérő északibb országrészekbe menekült, odahagyva mindenét, csakhogy puszta életét mentse. Az elnéptelenedett földeket a XVII. század folyamán elsősorban a török elől menekülni kényszerülő balkáni népek, főleg szerbek, majd a XVIII. század folyamán a bécsi udvari kamara által tudatosan szervezett, zömükben német ajkú telepesek népesítették be. Az udvari kamara csak éppen a magyarok visszatelepítését tekintette nemkívánatosnak. Elmondhatjuk, hogy a mai bácskai magyarok őseinek zöme a XVIII. század második felében, az 1740-es és az 1790-es évek között költözött új hazájába. Az első telepesek a Dunántúlról (Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Veszprém megyéből) érkeztek, és főleg a Duna menti, valamint a közép-bácskai helységeket népesítették be. A Tisza mentére Szeged környékéről, a Jászságból, Heves, Nógrád és Hont megyékből érkeztek. E telepesek - bármerről is érkeztek - vallásuk szerint római katolikusok voltak. II. József türelmi rendelete után azonban az addig visszatartott reformátusok is szervezkedhettek, és a Bácskában kezdtek új életet. így jött létre Feketics és Bácskossuthfalva karcagi, kunmadarasi és jászkiséri magyarokból. A bánáti magyar telepítések rendszeresítésére csak 1778. után kerülhetett sor. Jöttek telepesek a Tiszántúlról, Felvidékről, sőt még Bukovinából is. 1882-ben országos mozgalom eredményeképpen települtek be a bukovinai székelyek. Az andrásfalviak Hertelendyfalvára és Andrásföldjére, a hadikfalviak Sándoregyházára és Garára, az istensegítsiek Csátaljára és Istenesre. Fogadjisteniek és józseffalviak erre a vidékre nem települtek (a józseffalviak a Tolna megyei Bátaszékre és a Baranya megyei Székelyszabarra kerültek, a fogadjisteniekről nem találtam adatot). Az utolsó nagyobb bácskai magyar telepítések a XVIII. század végére és a XIX. elejére estek: Temerin, Mohol, Bácsföldvár. 164
