Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Kustár Rozália: A népi gyógyítás hagyományai a német nemzetiségű Hartán és a szlovák Dunaegyházán
Az anyatej helyettesítésére - tápszerként - Hartán kelt pogácsát vágtak össze, megszárították és ánizsteával, vagy más teával öntötték le vagy kétszersültet feles víz/tejjel leforrázták, és kanálból etették a gyereket. Dunaegyházán tejlevest főztek (mlíková pohovka): lisztet csak magában, olaj, zsír nélkül megpirították, vízzel felöntötték, fölforralták.23 Se só, se cukor nem került bele, míg nem hagyta el a gyermek a fél évet, de 3-4 hónapos kortól egy kis tehéntejet tettek bele vagy feles tej-vízbe kis árpakávét kevertek, azt adták a kicsiknek. Egyező szokás, hogy mindkét településen a szemölcsöt, tyúkszemet (Aclag; kuracá rit) a fenti ráolvasások mellett gyertyával kiégették vagy ló farkaszőrivel kötötték el, akkor néhány nap múlva leszáradt. Ez utóbbit Hartán napjainkban is használják. Dunaegyházán a tyúkszemet fulzsírral kenték be, de ezt csak telő holdfázisban lehetett sikeresen alkalmazni. Általánosan ismerték a piócákkal való gyógyítást. Forrázásra, leégésre mindkét helyen tejszínt, tojásfehérjét vagy útifüvet tettek. Hartán a tengeri hagyma (Meercivl) hagymáját is használták égési sebekre, ha valaki csúnyán megégette magát, akkor többen összeadták a hagymát, hogy gyorsabban nőjön az új bőr. Csípésre ecetes ruhát vagy Hartán sarat, útifuvet tettek. Álmatlanság, nyugtalanság ellen mákgubóból (tótul makovica) főztek teát. Dunaegyházán a mákgubó tetejét nem használták, csak a gubó alsó részét, „az egész falu a kisgyerekektől kezdve itta esténként nyugtató teaként’’. Mindkét településen ismert volt repedezett kézre az emberi vizelet használata, Dunaegyházán köhögésre és alkoholmérgezésre („ha begyulladt valakiben a szesz”) saját vizeletüket itták. ÖSSZEFOGLALÁS A tanulmányban azokat a gyógymódokat vettük számba, melyek általánosan ismertek, és a közelmúltig élők voltak, illetve élők ma is a vizsgált településeken. Terjedelmi okokból nem, vagy csak érintőlegesen foglalkoztunk a 20. első felében ismert, később elhagyott gyógymódokkal. Az adatok összevetéséből több különbség is kitűnik. Vannak olyan szerek, pl. a lósóska, farkasalma, melyet a hartaiak emberre is alkalmaztak, míg Dunaegyházán csak az állatok gyógyításánál találkozunk vele. Több olyan gyógymód, szer van, amit egyik helyen általánosan használtak, míg a másik vizsgált faluban csak szórványosan, esetleg kifejezetten tagadták létét, ezeknek lehet esetleg az eltérő nemzetiségi hagyományban gyökerező eredetük. Ilyen például, hogy az egyháziak mérgezőnek tartották a bodzabogyót, csak levét használták külsőleg, virágját pedig teának. A hartaiak gyakran alkalmazták a köldökhúzást, wejeszpech-et. Dunaegyházán viszont több adat van az emberi vizelet felhasználására. A közlés célja a gyűjtés eredményein keresztül életben tartani azt a tapasztalati tudást, mely természetes környezetünk segítségével óvja egészségünk. Szeretném megköszönni mindazoknak, akik munkámat támogatták, tanácsokkal, információkkal segítették. Elsősorban édesanyámnak, aki nagyon sok dunaegyházi emléket idézett fel, és dr. Kali Éva hartai háziorvosnak tartozom köszönettel, aki a hartai népi gyógyításról szerzett tapasztalataiból adott át sok mindent, és emberekkel való nyílt kapcsolata révén készítette elő gyűjtőmunkámat. Az anyaggyűjtésben tett segítségüket köszönöm továbbá Leitert János és Leitert Kristóf hartai lakosoknak. 23 Ezt a módot Hartán egy adatközlő említette. 148
