Bárth János (szerk.): Szavak szivárványa. A 6. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferencia (Baja, 2005. július 13-14.) előadásai (Baja - Kecskemét, 2006)
Alojzijje Stantić: A sütőharang használata a bunyevácoknál a szabadkai határban
ALOJZIJE STANTIC A SÜTŐHARANG HASZNÁLATA A BUNYEVÁCOKNÁL A SZABADKAI HATÁRBAN A bunyevácok kisebb csoportokban már a középkorban megjelennek Bácska déli részein, tömegesen viszont ez a horvát népcsoport 1686-ban érkezik erre a vidékre, többnyire Hercegovinából, ahol korábban a Neretva torkolatnál, az Adriai tenger partjainál voltak falvaik. Bácskában Szabadka, Baja, Zombor háromszögben éltek és élnek, bár kisebb telephelyeket máshol is kialakítottak ezen a területen. Legtöbbjük juhászattal foglalkozott, s a nagy kiterjedésű legelők, a Csík-ér, Körös-ér völgyei alkalmasak voltak arra, hogy állandó telephelyeket létesítsenek. Eddigi kutatásaink alapján megállapíthatjuk, hogy az új telepesek otthona veremház, úgynevezett zemunica volt. Kiásták a veremház alapját, amelyet kiégettek, majd elkészíttetették az épület egyszerű ágasfás szelemenes tetejét, melyet náddal fedtek be. A bunyevácok veremházairól több szerző is már megemlékezett Ivan Antunovic, Iványi István, Bela Duránci, Beszédes Valéria. Az utóbbi az Emberek és otthonok című munkájában tesz arról említést, hogy a XX. század nyolcvanas éveiben a györgyéni Veres tanyán verem istállót látott. A különálló verempincék, amelyek végeredményben az egykori veremházak alapján készülnek, napjainkban is közkedveltek a szabadkai tanyákon, s egy ilyet találtunk Csikérián a Božanov szálláson, Ludason viszont minden tanyán áll külön álló verempince. Az egykori veremházak berendezéséről nem emlékeznek meg a szerzők. Valószínű, hogy kezdetleges szabadkéményük volt, a kenyeret viszont ebben a korábbi időben sütőharang alatt sütötték, s ezek még a XIX század és a XX. század fordulóján is használatban voltak a szabadkai határban. A sütőharang - cripulja A sütőharangot a bunyevácok cripulja, cripnjának nevezik, Dalmáciában pekvának. Szlavóniában pokljuka, néhány helyen vršnik, crijepanja, črepnja a neve. A Dráva mentén pokrivača néven ismerik. A magyar nyelvterületen is előfordult ezt a sütőedény. Gunda Béla nyomán Milovan Gavazzi a következő neveket ismeri: pipli, vers nyék, vőrsnyeg, cserepulya, bujdosó, kőbujdosó, buretó, borító. Milovan Gavazzi (Vrela i sudbine narodnih traicije Zágráb. 1978. (57-114.) tanulmányában ismerteti a sütőharangok használatát a Dalmát szigetvilágban. A XX. században a technika szelleme ugyan már megérintette a Dalmát-tengerpartot, a sütőharangot viszont, ki tudja miért, folyamatosan használták az itt lakók. Gavazzi kutatásaiból tudjuk, hogy a sütőharangot a délszláv népek őshazájukból hozták. Az egész Balkán félszigeten használták. A sütőharangok, melyeket az egykori Jugoszlávia múzeumaiban őriznek, nem sokat változott az idők folyamán. A horvát és magyar néprajzkutatók írásaiból tudjuk, hogy az Al-Duna mellékén nemcsak a délszlávok, hanem a magyarok is használták a sütőharangot, de csak azokon a településeken, ahol a két nép egymás közelében élt. A kutatások szerint a Dél-Alföldön Baranyában, Bácskában és Tolna vármegyében alkalmazták, itt van a cerepulya használatának legészakibb határa. Nyugaton, az Alpok vidékén is ismerték, keleten pedig Arad 105
