Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)

III. A MINDENNAPI VALLÁSOSSÁG

szöntő formulákat. Ünnepi ebédek alatt, illogatás közben jó szójárású férfiak, de néha középkorú és idősödő asszonyok is, a következő és hasonló szövegekkel köszöntötték el a poharat: - Két kulccsal nyílik, a mennyország ajtaja: első az imádság, második a munka. Éljünk sokáig, örökké jó, és haljunk meg hamar.

9 (A jelenlévők poháremelgetés közben kiáltott válasza: Isten segítsen meg! Isten éltessen!) - Isten adjon erőt, kimúlásunk előtt, Hogy nyerhessünk kegyelmet az Úr Jézus előtt! (A jelenlévők válasza: Isten hallgasson meg!) Némely esetben a pohárköszöntő lerövidült, fohász formáját öltötte: pl. Édes jó Istenem, segíts meg és ne hagyj el! A varságiak gyakran hangoztatták, hogy a megrészegedett embernek soha nem történhet baja, mert az Isten vele van, az ördög pedig nem megy a közelébe. Ezt a meglepő állítást arra alapozták, hogy az illogatók koccintás közben mindig az Istent emlegetik. Ez bizonyára kedvére való az Istennek, és irtózattal tölti el az ördögöt. Az illendő vallásos viselkedés egyik fontos sajátosságának számított Kárpátmedence-szerte, hogy a mesélő, a folyamatos beszéd lendületét megszakította egy pillanatra, amikor olyan ember említéséhez ért, aki már nem élt. Kiszólt a beszéd fonalából: Isten nyugtassa!, majd a korábbi lendülettel folytatta tovább a mesélést. Varságon, székely szójárás szerint a kiszólás így hangzott: Nyugodjék csendesen! A régi varságiak, amikor belekezdtek egy nagy munkába, keresztet vetettek és Istenhez fohászkodtak a munka sikere érdekében. így cselekedtek pl. erdei favágás, szántás, szénakaszálás előtt. A munka befejezésekor ugyancsak keresztet vetettek, és hálát adtak Istennek. A XX. század első felében még éltek olyan férfiak Varságon, akik munka előtt és után két keresztvetés között egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet is elimádkoztak. Mesélik egy jámbor varsági férfiról, hogy az 1940-es években a saját kapujában keresztet vetett, amikor indult valahova és amikor megérkezett valahonnan. A XX. század középső évtizedeiben, amikor a varsági ember templom vagy kereszt előtt haladt el, ha férfi volt, kalapot emelt, ha nő volt, keresztet vetett. A hajdani varságiak, ha látták, hogy a pap nagybeteghez, haldoklóhoz igyekszik utolsó kenetet föladni, az elhaladó plébános felé fordulva letérdeltek és keresztet vetettek. A megszólaló harang hangját férfiaknak legalább kalapemeléssel és Dicsértessék köszöntéssel, nőnek legalább keresztvetéssel és Dicsértessékkel illett fogadni. A hajnali, a déli és az esti harangszóra azonban a XX. század első felében legtöbbször imádságot is mondtak a varságiak. A XX. század közepén az igazán vallásos varsági lakos, ha valamilyen ok miatt nem lehetett ott a nagymisén, az úrfölmutatáskor elhangzott áldozatharangszó hangjára letérdelt, levette sapkáját, keresztet vetett és egy Miatyánkot elimádkozott. 9 A „haljunk meg hamar" kifejezés „haljunk meg könnyű halállal, jó halállal" jelentését lásd bővebben a Halál, temetés c. fejezetben!