Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)

II. EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG A VARSÁGI HEGYI TANYÁK TÁRSADALMÁBAN

kombinéban jártak. Palkó Eliza varsági varróasszony, akit több napra házhoz lehetett hívni, hogy varrjon a családtagoknak, a XX. század közepén vitézkötéses kosztümöt is varrt varsági fiatal fehérnép számára. Az 1940-es években a varsági segédjegyző felesége 300 lejes tandíjért két hónapos varrótanfolyamot tartott varsági leányoknak, akik a szorgos hölgy vezetésével elsősorban polgári, városi ruhadarabok szabásának, varrásának fortélyaival ismerkedtek meg. Az 1990-es években többször megfigyelhettem, hogy lakodalmak éjszakáin a varsági férfiak és asszonyok önfeledten dalolták a magyar nyelvterület egészén ismert új stílusú népdalokat, népies műdalokat és a legérzelgősebb magyarnótákat. Az ezredfordulón öregeskedő varságiak ifjúkori emlékük gyanánt fújták a legvárosibb eredetű operettdalokat, kuplékat. Nem lehetett tapasztalni tehát, hogy a varságiak elzártsága, tanyai élete valamiféle „hátrányt" jelentett volna a helyi dalkultúra XX. századi formálódásában. A varsági tanyavilág természeti tényezők által elkülönített természetes egységeit, Tisztást, Forrásközét, Sólyomkőt, Bagzost, a székely falvak tízeseinek mintájára, a XX. századi varsági közigazgatás időnként tízeseknek emlegette. Ezzel függ össze a két háború között még használt tizesbíró kifejezés. Nevezetes tizesbíró volt az 1930-as években öregeskedő Bálint (Bábi) János, a Bábi família őse. Állítólag 2 méter magasra nőtt. 104 évig élt. Hangja erősségére utal, hogy máig él a szólás: Akkorát kiáltott, mint Bábi János. Időnként felment a tisztási Bábi dombra, és onnan kikiáltott, vagyis a helyi közigazgatás megbízásából híreket, tudnivalókat közvetített a varságiak számára. Különös közszereplését legtöbbször így kezdte: Hop, hóóóp! Mindenki idefigyéjön! A tisztási Bábi dombon elhangzott szavait még a távoli Sólyomkőhegyén, a Dénes Pistájéba, vagyis a Boros pataka tájékán is meghallották. A XX. század középső évtizedeiből a tálasbérci Dani Palkó közérdekű hirdetéseit, kikiáltásait is számon tartja a népi emlékezet. A szétszórtan álló varsági tanyaházakat kanyargós, taposott gyalogutak, ösvények kötötték össze. Ezeken közlekedtek a szomszédos vagy távolabbi tanyába igyekvők. Novembertől márciusig azonban legtöbbször nagy hó borította a tájat. Óvintézkedések nélkül nehéz lett volna megtalálni a hóval fedett ösvények keményebb talajú, vagyis közlekedésre alkalmasabb helyeit. A varságiak a fuvatag, a förgeteg közeledtekor vesszőket szúrtak az ösvények két oldalára. A hónapokig megmaradó hóban a vesszősorok jelezték, hogy merre kell menni. A hóesések után újabb és újabb csizmás taposással formálták, javították az utat. Mindebből következik, hogy téli, havas hónapokban is gyalogjárásra alkalmas ösvények hálózták be a varsági tanyavilágot. Ezek fenntartása, jelölése, rendszeres újrataposása olyan tanyai társadalmat feltételez, amelynek önszerveződése a falusi társadalmak önszerveződésének mértékével vetekedő magas fokon áll. A tanyai társadalmi kapcsolatok élénkségét jól bizonyítják a XX. század második felére fölöttébb jellemző, de még az ezredfordulón is előforduló összesegítő munkák, a kalákák. Sokféle munka elvégzésére szerveztek kalákát, de a kalákafajták közül a tanyai ifjúság ismerkedésében, szórakozásában a tapasztó kalákáknak és a tollúfosztó kalákáknak jutott a legnagyobb szerep. Aki a XX. század második felében tapasztó kalákát akart rendezni, rokonai, ismerősei házához elküldött két leányt hívogatni. A hívogató leányok virágcsokorral járták végig a küldőjük által