Bárth János: Jézus dicsértessék! (Kecskemét, 2006.)

IV. KULTUSZ ÉS KÖZÖSSÉGI HAGYOMÁNY

Keresztvezetők, énekvezetők (A keresztvezetőkxbX, énekvezetőkröl, imafejekről sok szó esik tanulmányom más részeiben, például a Rózsafüzér Társulatok, a Kéziratos fizetek és a Szentbúcsúk című fejezetekben. Tevékenységükről az olvasó ott találhat bővebb információkat. Itt A kultusz irányítói, segítői... című fejezetben inkább csak megemlékezem róluk.) A XX. századi Varság tanyavilágában mindig éltek olyan férfiak és nők, akik az átlagosnál jobban tudtak énekelni, írni, embereket vezetni, irányítani, és ezeket a képességeiket vallásos buzgóságuk szolgálatába állították. Közülük kerültek ki a búcsújárások keresztvezetői, a különböző népi ájtatosságok énekvezetői, a rózsafüzér társulatok koszorúfejei, imafejei. Voltak, akiknek vallásos elragadtatása a természetes mérték fölé emelkedett. Az ilyenek valóságos szentemberként éltek. Mások az átlagember igyekezetével gazdálkodtak, háztartást vezettek, gyermeket neveltek, de különös fogékonyságuk volt a szakrális világ iránt. Az átlagosnál többet imádkoztak, énekeltek. Minden lehetséges alkalmat kihasználtak, hogy vallási szertartásokon és népi ájtatosságokon vegyenek részt. Utóbbiak vezetését is szívesen vállalták. A pap jelenléte nélkül zajló népi ájtatosságok sorában vezető helyet foglaltak el a rózsafüzér társulatok rendszeres összejövetelei, ahol a koszorúfejeknek, imafejeknek és az énekvezetőknek tág tere nyílt a szereplésre, tudásuk kibontakoztatására egy kis közösségben. Jóval nagyobb publicitást jelentettek a virjasztók, ahova elvárták távoli határrészekről is a közösség által jónak tartott, „elhíresedett" énekes asszonyokat, énekvezetőket. Nemcsak énekesi feladatot adott, hanem a vezetői, szervezői képességek próbatételét is jelentette a keresztvezető számra az 1949 előtti több napos gyalogos búcsújárás Csíksomlyóra. A népi ájtatosságok irányítói, vezetői időnként szerepet kaptak a templomban is. Az 1990-es években a legtöbb nagymise előtt idősebb asszonyok legalább fél órán át rózsafűzért mondtak a templom falai között. Ajtatosságukat énekvezetők, imafejek vezették. Akadt olyan énekvezető, aki a XX. század végén visszatekintve életére, elmondta e sorok írójának, hogy legtöbbször ugyan rózsafüzér társulati öszszejöveteleken és virrasztókban énekelt, de amikor nem volt Varságon kántor, kántorát is sokat a pap mellett. Ezalatt valószínűleg azt értette, hogy vezette az éneklést a miséken és esetleg a temetéseken. E sorok írója az 1990-es évek végén egy alkalommal megfigyelhette, hogy miként zajlik Varságon egy kántor nélküli nagymise. A kántor előre nem jelentette távolmaradását, senki nem készült a helyettesítésére. Az első éneket Tifán Bertalan megyebíró kezdte el. A mise résztvevői önfeledten és hangosan énekeltek. Szorgalmasan mondták, válaszolgatták a mise liturgikus szövegeit. Közben minden alkalmat megragadtak, hogy kedvelt népénekeiket elénekeljék. Az első ének kivételével az összes éneket az egyik asszonypadban ülő tisztási énekes asszony, Balázs Ignácné Vass Margit (1950) kezdte el. 0 döntött arról, hogy melyik énekből, mikor, hány versszakot mondjanak el, megismételjék-e a refrént stb. Semmiféle zavar nem támadt a szertartás rendjében. A hívek megnyilatkozásai, szereplései mindig a helyükön voltak. A hirtelen kántor nélkül maradt vallási közösség kiválóan vizsgázott. Harsogott a templom az eleven énekszótól. A népi ájtatosságok énekvezetői, énekes asszonyai a mise megvalósításában méltó segítőivé váltak a szertartást végző papnak.