Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)

A keceliek élettere

nagy kerítések nem állták útját, akár csak akkor, amikor útját rövidítendő keresztül ment a szálláskerten.

A szálláskertek legfontosabb épülete az istálló volt. Ebben teleltették az állatokat, szarvasmarhákat, lovakat, esetleg juhokat is. Ide húzódtak éjszakára az állatokkal kint tartózkodó gazdafiak és szolgalegények. Alkalmi tárolóhelyként is használták az istállót. Bár konkrét adatunk nincs rá, valószínű, hogy az Alföld-szerte elterjedt építési szokás szerint Kecelen is tüzelős istállók épültek a szálláskertekben. Vagyis olyanok, amelyeknek közepén vagy valamelyik sarkában tüzeltek az állatokat gondozó férfiak. így melegedtek, és töltötték a lassan múló időt. A tüzelgetések és pipázások azonban néha jelentős tüzeket okoztak. Érdemes itt idéznünk Fejes Mihály keceli gazda 1821 februárjában kelt perbéli szomorú levelét: „1821. Böjtelő havának 1-ső napját követő éjszaka Szálláskertemben lévő istállómba véletlenül a szerencsétlen tűz ki ütött, ol hirtelenséggel, hogy azt többekkel is semmiképpen meg gátolni nem lehetett, ahol minden szarvas marháim, öszevessen 15 darab a tűznek sebességétül meg emésztettek, mivel azokbul tsak egyet sem lehetett ki menteni".

Természetesen nem csak a tűz pusztított a szálláskertekben, hanem a tolvajok is. A korabeli perek tanúsága szerint loptak többek között szilvafát, szénát, szemesgabonát, kendermagot, birkát, sőt még 70 rőf vásznat is, egyszóval mindent, amit lopni lehetett. Többek között emiatt rendelkezett arról több alkalommal is a tanács, hogy az éjjeliőrök és a két hadnagy éjszakánként vigyázzon a szálláskertek tájékán. A betörők fölöttébb elszántak és ügyesek voltak. 1826. november 4-én, amikor három keceli ember birkát akart lopni Borbényi András keceli lakos szálláskerti istállójából, észrevették, hogy a bezárt istálló ajtaja előtt egy ember fekszik. Nem estek kétségbe. Az istálló végén megásták a fal alját. Bebújtak a lyukon és kihoztak három birkát. Hasonló módon jártak el Ondrovics Mihály „tanyakertjének" birkatolvajai is. Ők egy „félszín" „garádját" voltak kénytelenek megásni, hogy két birkát elvihessenek. A „félszín", „szín" vagy fészer gyakori épület volt a szálláskertekben. Nyaranta nyitott oldallal állt a faoszlopokon nyugvó nádtető. Leginkább birkákat tartottak alatta. Télre berakták az oldalát gané- val. Ezt a tömör trágyafalat hívták gardájának. A tolvajlások kapcsán meg kell emlékeznünk a gabonásvermekről. Úgy látszik, nemcsak a falusi házak előtt mélyedtek a földbe ilyen tároló alkalmatosságok, hanem előfordultak a szálláskertekben is. 1845 szeptemberében két keceli lakos felbontotta Ortsik Mihály szálláskerti vermét és két mérő búzát ellopott belőle.

A szálláskert hozzátartozott az úrbéri telekhez. Együtt adták-vették, örökítették vele. Szálláskert nélkül gyakorlatilag nem lehetett eredményesen gazdálkodni. Ezért a szálláskertet, főleg a korábbi időben, igen ritkán osztották föl a testvérek között. Az örökölte, aki a birtokot. Szinte sztereotip mondat volt a XVIII. századi testamentumokban és hagyatkozó levelekben: „V2 úrbéri földemet szálláskerttel egy szőlővel ... adom" stb. Mindebből követ91