Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
Az életmód néhány meghatározó elemének történeti–néprajzi képe
téglázott volt, a régebbit, ház mellettit pedig valószínűleg természetes anyagokkal, fával, fonással bélelték. Alábbiakban keceli úriszéki perekből néhány olyan szórványos nyelvi adatot kötünk csokorba, amelyekben épülettel, építkezéssel kapcsolatos kifejezéseket írtak le a jegyzők.71 1797 karácsonyának éjszakáján az éjjeli misére várakozó és iszogató férfiak a pásztorháznál összevesztek. A ház szobáját és konyháját emlegették a perben, mint az események színterét. A szobát ,,/wz"-nak, a konyhát „pitvar"-naV. nevezték. Egyébként a pásztorháznak valószínűleg két szobája és közös konyhája volt. Az egyik szobában lakott Kapás István számadó csikós és családja, a másikban Botka János gulyás és családja. 1784-ben Gyuricza Jakab keceli bíró kimutatást készített azokról a keceliekről, szám szerint 20 lakosról, akik épületfát vettek az uradalomtól. A vásárolt fafélék között akadt: „léc", „karó", „szelemen ágas", „kis ágas", „horog- fa", „göröndő", „szelemen". Valamennyi tölgyfa volt. 1841-ben feljegyezték karókerítés értelmében a „prostya" szót, 1847-ben konyhai félajtó jelentéssel a „saráglyát". 1770-ben az egyik udvari búzáskamrába könnyen behatolt a tolvaj, mert csak „cserény ajtó" volt rajta. 1820-ban Hugyi Miklós feljelentette a testvérét, hogy kútjáról éjszaka levette a vödröt és az „ostorfát". Magánportán álló gémeskútról volt tehát szó, ellentétben a közkutakkal, amelyeket a községi tanács ásatott és tartott fenn. 1846-ban esett szó a „kerteknél lévő kútról", 1814-ben pedig a tanács kiadásai között emlegették a „helység kuttyai"-t, ahova egy „víz merő vasas vödröt", valamint egy „itató vályúnak való fát" vettek. 1829-ben a keceliek tégláért áhítoztak. Miként írták, „kutakra" és „kéményekre" kell a tégla. Ez már az új idők szele, hiszen korábban sem a kéményt, sem a kutat nem csinálták törvényszerűen téglából. A keceli határ pásztorai is „bányaku- takból", „gödörkutakból" ittak, a kéményeket pedig általában tapasztott nádból készítették. Az ilyen kéményeket azonban rendszeresen tilalmazták az állami és földesúri hatóságok. Többször elrendelték a téglakémények építését. A XVIII-XIX. században Kecel népe a gabonáját kamrákban, hombárokban vagy földalatti vermekben tárolta. Több olyan pert ismerünk, amelyekben kamrából gabonát tolvajló betörőket ítéltek el. A hombárt is gyakran emlegették, bár nem mindig azonos értelemben. Fentebb Rátz András épületeinek bemutatásakor olvashattunk az udvaron álló fonott és tapasztott hombárról, amelynek néhány utóda még a XX. század utolsó harmadában is megfigyelhető volt Kecelen. Néha hagyatéki leltárakban valamiféle leltári tárgyként vették számba a hombárt. Ebből arra gyanakodhatnánk, hogy a 71 Az adatok forrásai: KÉL. II. Úr. ir. és a megfelelő évszám, valamint BL. Kecel. Tjkv. és a megfelelő évszám. 135
