Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
fogyasztásuk értékében zálogot adtak. Néha több napig vedelték a bort folyamatosan. Előfordult, hogy a pásztornak a subáját kellett otthagynia a kocsmában. Nagyon jellemző Korponai Miska benedeki csikós vallomása 1770-ből. Arra a kérdésre válaszolt, hogy hányszor ittak a dömötöri csárdában, és mennyiért adták el a lopott kancát Vida Pál akasztói bujtárral. „Sokszor ittunk és néha 1 nap és egy éczaka is el ittunk, de csak ketten." „A deme- teri csárdás azt mondotta, hogy 6 forint ára bort ittunk meg ketten, és ezért Palkó rab társának a nyergét is foglalta." A kocsmai ivások serkentették az amúgy is nehezen szunnyadó pásztorvirtust. Különösen nagy dicsőséget jelentett egy-egy szilaj csikó betörése. Voltak csikósok, akik különösen értettek ehhez. Ezek kevés rábeszélésre, tulajdonképpen csak a hírnevükért vállalkoztak a nyaktörő mutatványra, így cselekedett a fentebb idézett Korponai Miska benedeki csikós is, aki valószínűleg csak az említett tál tarhonyát kapta jutalmul az akasztóiak makrancos csikójának betöréséért. Őt a dömötöri csárdából hívták el az akasztói csikósok a nehéz, de dicsőséges feladatra. Érdemes idéznünk saját vallomásából a lóbetörés történetét. „Három holnapja, hogy Ökördire kieresztettük a ménest, és alig mentem oda az Apámmal, mingyár harmad napra el is jött az akasztói bujtár a Demeteri csárdára, kérvén minket arra, hogy segítenének neki egy csikót meg nyergeim. Akkor az apám nem akarván el menni, én el is mentem, mivel mind kettőnket erőltette. Meg is segítettem azon csikót nyergeim, azután engemet fölültettek reá és alattam mind addig hajtották azt a csikót, miglen el nem fáradott, előbbször pedig a bujtár, az után maga a számadó hajtotta. Midőn pedig elfáradott a csikó, akkor le szállítottak róla, s nékem Tarhonyát adtak, eők pedig egy völgyben el vezetvén a csikót, két hátulsó lábára pányva kötelet kötöttek, s le döntvén, a lónak szőrit a billeg körül ...ki szedték, úgy láczatot, mindha billeget sütöttek volna reá." A pásztorfogadási szerződésekben és a perekben szó esett néhány jellemző ruhadarabról, amelyet a pásztorok viseltek, és amelyeknek egy részét illetményként kapták: így pl. subáról, bocskorról vagyis rövid szűrről stb. Hogy is néztek ki a XVIII. századi keceli és Kecel környéki, illetve a Kecel határában és a Dömötöri csárdában is járatos pásztorok? Erre a kérdésre úgy felelhetünk legegyszerűbben, ha idézünk néhány szökött vagy keresett pásztor korabeli leírásából, jellemzéséből. A keceli bírák jelentették 1779. március 23-án a kalocsai úriszék fiskálisának: A Polgárdin szántogató „akasztóiak bészéllették, hogy két bő gatyás zsíros legények keresték ...a lovakat... Keczelre igazítatván, be nem mertek jönni". A „zsíros" kifejezés valószínűleg a faggyúval impregnált és hamuba mártogatott, soha ki nem mosott pásztorgatyákra utal, amelyeknek a XX. századi néprajzi gyűjtésekben is előkerült az emlékük. Ugyancsak 1779-ben vallotta a Csala pusztán legeltető janko- váczi gulyás, Lipák András a szabadkai származású és előzőleg Halason szolgált bujtárjáról, Horváth Istvánról: „Himlőhelyes, mintegy 30 esztendős, subába, csizmába, leeresztett hajjal, veres hajú, veres bajuszú". 1791-ben Sárközi 132
