Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
legelőktől szántók választották el a kecelieket, de azért a pásztorok látogatták egymást. Ha úgy alakult, otthonosan mozogtak a keceli pásztorok távolabbi helyeken: Kélesen, Borotán, Bugacon, Kecskeméten, Bócsán, Táz- láron is. Ez a Duna-Tisza közi otthonosság talán feljogosít arra, hogy kijelentsük: a XVIII-XIX. században a keceli pásztorélet tárgyi világa, rendje, szervezettsége, folklórja lényegesen nem különbözött attól, amelyet a XX. században elsősorban Kecskeméten, Halason és a kiskunsági helységek határában föltárt a néprajztudomány.66 Úgy véljük ugyanis, hogy ha egy gulyás halasi bujtár korában pl. megtanult cserényt készíteni, az keceli számadó korában is hasonló cserényt állított vagy állítatott. A gyakori érintkezések és szolgálatcserék következtében nem lehetett különbség a bugaci, a halasi vagy a szomszédos keceli, csalai, kélesi gulyások eszköz- készlete, pásztorolási módja, ételei, ruházata és napi szokásai között. A továbbiakban történeti adalékokat kívánunk bemutatni egyes néprajziként ismert jelenségek XVIII-XIX. századi előfordulásáról. A külső pásztorok éjjel-nappal, melegben és hidegben állandóan a rájuk bízott állatok mellett tartózkodtak. Elsősorban természeten a bujtárok, akik csak a számadó engedélyével vagy parancsára hagyhatták el a nyájat. A számadók azonban, különösen a kevésbé jók, elcsavarogtak. Több XVIII. századi perben is vallottak úgy a tanúként megidézett bujtárok, hogy napokig nem látták számadójukat, mert az a faluban vagy távoli vidékeken járt. A XVIII. századi keceli úriszéki perekben gyakran előfordul a betyár szó. Ebben az időben azonban még nem útonálló haramiát jelentett, mint később. A XVIII. században betyárnak nevezték azt a pásztorlegényt, aki éppen nem volt elszegődve, hanem szolgálat nélkül lézengett, csavargott. Mivel ez az állapot kedvezett a lopásnak, betörésnek, a betyár szó fejlődése ebbe az irányba haladt. XX. századi betyár fogalmunk ismeretében kissé meglepődve olvassuk a régi perjegyzőkönyveket, ahol a vallatott legények szemrebbenés nélkül nevezik magukat betyárnak, arra célozván, hogy éppen nincsenek szolgálatban. A magyar néprajzi irodalomban kísért az a szemlélet, hogy a pásztorok nem mentek át egyik fajta pásztorságból a másikba, pl. csikósból nem lett gulyás, vagy fordítva.67 A XVIII. századi pásztoremberek adatai ennek az ellenkezőjéről vallanak. Az elítéltek és a tanúként megidézett pásztorok vallomásaiból regénybe illő, fordulatos, változatos életutak bontakoznak ki, amelyekben rengeteg az állomás földrajzi és foglalkozási értelemben is. Némelyik pásztor nemhogy a gulyásságot váltotta a csikóssággal szinte évente, hanem ha úgy alakult, béresnek is elszegődött valamelyik keceli gazdához, esetleg a halasi vagy a szabadkai szállásokon „szénázó" lett, majd 66 TÁLASI István 1936 - MADARASSY László 1912 - NAGY-CZIROK László 1959. « Vö.: NAGY-CZIROK László 1959.42. 129
