Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
Földbirtoklás, határliasználat 1734-ben és 1745-ben, amikor az érsekség szerződést kötött a leendő, illetve a már megvalósult falu népével, a kontraktusba belefoglalták azt a földesúri követelést, hogy a megkapott területek szántóföldjeit és rétjeit a keceliek perpatvar és veszekedés nélkül „helyesen és igazán ház számra felosszák", úgy miként a cenzust is fizetik. E megfogalmazás sejteti, hogy a XVIII. század középső harmadában a kalocsai uradalom más helységeinek lakosaihoz hasonlóan a keceli nép is újraosztásos földközösségben élt, ahol a közösség által juttatott egyéni használatú földek jogalapja a „tehetség" volt. „Tehetség" alatt értették a jobbágy munkaerő- és munkaeszköz-tartalékainak összességét. Magyarán: a jobbágy „tehetségét" az határozta meg, hogy hány igásállata: lova és ökre és hány munkaképes családtagja volt. Ha rendelkezett elég vonójószággal és nagycsaládi szervezetben élt felnőtt, megházasodott gyermekeivel, az újraosztások során sok földet vállalhatott, és akár a legnagyobb gazda lehetett. Ugyanez a gazda, ha egy dögvész vagy egy tolvaj megritkította állományát, vagy pedig házas gyermekei „osztálra" menvén elköltöztek tőle, kevesebb földet használhatott, következésképp, a gazdák rangsorába is alább szállt a helye. Ezzel magyarázható, hogy jobbágy és zsellér között ebben az időben kevés volt a különbség. A „ház számra" való felosztás nyilvánvalóan nem valamiféle egyenlős- dit jelentett. A „tehetségnek" megfelelő osztással el lehetett érni a földek kihasználtságát. A terhek arányos kivetésével pedig biztosítani lehetett a falu teherviselő képességének fenntartását. A „ház számra való felosztás" kifejezése arra utal, hogy mindenki kapott a földekből, aki keceli lakosnak bevétetett, és akinek volt „tehetsége" a földműveléshez, valamint az ezzel járó terhek viseléséhez. Pontosan nem tudjuk, hogy Kecelen mikor ért véget a földek újraosztásának szokása, és mikortól volt a jobbágyoknak helyileg rögzített birtoka. A kalocsai érsekség az 1760-as évek második felében kezdte szorgalmazni a jobbágyföldek állandó és tartós felosztását. A jobbágyföldek állandó felosztására Kecelen valószínűleg az 1780-as években került sor. (A zsellérföldeket később is időnként újramérték és újraosztották, pl. 1821-ben és 1839-ben.) A XVIII. század végén és a XIX. század első felében, amikor a keceli jobbágynak már állandó, helyileg rögzült birtoka volt, ugyancsak a „tehetség" számított a jobbágyi földbirtoklás, a jobbágygazdák közé tartozás alapjának. Hiába sorolt valakit az Urbárium a telkes jobbágyok közé, ha elvesztette „tehetségét", vagyis a földek műveléséhez és a terhek viseléséhez szükséges képességét, telkét is elvesztette, és lesüllyedt a zsellérek sorába. Az ilyen telket a nagyobb „tehetségű" jobbágyok és a terhek viselésére alkalmas zsellérek kapták meg. A „tehetség" megállapításában nagy szerepük volt a 106
