Bárth János: Tájak mezsgyéjén (Kecskemét, 2005)
A paraszti gazdálkodás
talataink szerint nem elegendő. Meghatározó szerepű még az állatállomány nagysága, a munkaerőhelyzet, az életkor, családnagyság stb. Mai szemmel nézve könnyen gondolhatnánk arra, hogy a különbségtétel választó kritériuma az idegen munkaerő alkalmazása vagy nem alkalmazása. Sajnos a források alapján azt láthatjuk, hogy ez sem mindig biztos szempont. Nagy vonalakban áll az, hogy a féltelkes, háromnegyedtelkes és az egésztelkes jobbágyok gazdaságában gyakoribb volt a fogadott béres, az alkalmazott pásztor, a nyári arató és nyomtató munkás, mint a fél telken aluli földet birtoklókéban. Van azonban ellenpélda is. Előfordult, hogy háromnegyed telkes gazdag paraszt sem alkalmazott bérest, mert volt bőven felnőtt fia, akik győzték a munkát. Ugyanakkor előfordult, hogy szegényebb, negyedtelkes jobbágy is alkalmazott bérest, pl. ha fiatalabb korú lévén, még nem volt munkaképes gyermeke, vagy baj volt az egészségi állapotával. Alkalmaztak bérest a szegényebb gazdaözvegyek is. A család tényleges munkaerő-ellátottsága és szükséglete szabta meg tehát, hogy alkalmaztak-e idegen munkaerőt vagy nem. Joggal merülhet fel a kérdés: mit dolgoztak, hol dolgoztak az igazi szegények, a zsellérsorsú keceliek? Itt is azt kell mondanunk, hogy nagyon nehéz egy kalap alá vonni minden zsellért. Nem beszélünk most az iparosokról, molnárokról, uradalmi és községi alkalmazottakról, akik a zsellérek sorába tartoztak. Ha azonban csak a földművelő zselléreket vesszük számba, akkor is változatos a kép, és így sokféle munka elképzelhető volt a zsellércsaládban. Amelyik zsellérnek volt szőleje vagy veteményes kertje - és nagyon soknak volt - az szorgalmasan művelte. Számos zsellér rendelkezett egy-két lóval. Ezek fuvarozást vállaltak, pl. sófuvarozást Szolnokról Pestre vagy Szegedről Bajára. Nyaranta aratni és nyomtatni mentek a Bácskába. A házatlan zsellérek egy része rendes, éves szolgálatot vállalt nagyobb gazdáknál. Alkalmi napszámos munkára szinte minden zsellér vállalkozott. A XIX. század első felében sokszor előfordult, hogy a robotra vagy közmunkára rendelt jobbágygazdák fogadott zselléreket küldtek maguk, illetve családtagjaik helyett. Általában elmondhatjuk, hogy a XVIII-XIX. században minden családtagnak, tehát minden kecelinek nagyon keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy megélhessen. A leggazdagabb jobbágyparasztok példája tulajdonképpen kivétel. Igaz, sok volt az egyházi ünnep, és hosszan tartott a tél. Ilyenkor pihentek az emberek, legalábbis a férfiak. Az asszonyok fontak, varrtak, javították és készítették a család ruháit. Vasárnap és ünnepnapokon általában senki sem dolgozott. A vasárnap dolgozót megszólta volna a közösség, és megbüntette volna a hatóság, hiszen az egyház ebben az időben fölöttébb tilalmazta a vasárnapi és ünnepnapi munkát. A tavaszi, nyári és őszi hétköznapok azonban nagyon kemény munkával teltek el. A férfiak ökrökkel és lovakkal szántottak, kézzel vetettek, trágyát hordtak a földekre, füvet 102
