Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Egy tudomány forrásvidékén - Voigt Vilmos: Újabb adatok a magyar folklór forrásismeretéhez
fontos, ám egymástól elszigetelt dokumentumok vagy visszaemlékezések. Még különösebb tény, hogy akár a „második nyilvánosság”, 1989 és az utána következő évek sem akadtak eddig folklorista kutatóra. Még mindig szépirodalmi művekből vagy személyes emlékek alapján próbálunk ezekre az évekre visszakövetkeztetni. A Néprajzi Múzeum sem gyűjtött ilyen anyagot, még falusi vonatkozásban sem. Napjaink gyermekfolklórja, általában az iskolai folklór, sőt a kórházak, börtönök, a néphadsereg majd a honvédség folklórja is kívül maradt falain. Pedig minderre volt kezdeményezés, sőt ebben folkloristák is nagy szerepet játszottak. Az azonban beszédes tény, hogy mondjuk Kovács Ákosnak a mindennapi élet furcsaságait bemutató kiállításai, művelődéstörténeti antológiái közül egyetlen egy sem volt néprajzi körökben kezdeményezett — noha éppen ő rendszerint megkísérelte, hogy a munkába bevonja folklór- vagy néprajz-kutató kollégáit.16 Mint ahogy sokfelé van múzeuma a „mai művészetnek”, a „mai folklór” kutatása és bemutatása is elbírna egy önálló intézményt. Negyed évszázaddal ezelőtt tettünk kísérletet erre, mégpedig a „folklorizmus” jelenségeinek kutatását állítva középpontba. Ám az akkori Népművelési Intézet, még inkább a Selyemgombolyító teljesen alkalmatlannak bizonyult e fontos feladat elvégzésére. Általában az „alkalmazott folklór”, az „új népművészet” és hasonló nevekkel illetett tevékenység hovatovább másfél évszázada ismert Magyarországon is. Voltaképpen mindig is irányított és centralizált volt (Habsburg Etelka főhercegnő matyó- pártfogolásától a Szent-Jobb-körmenethez is odakapcsolt Gyöngyösbokrétáig és népi sportjátékoknak a leventék számára történő megtanításáig), ennek mindenféle különös következményével. (Mondjuk regöscserkészek adták elő a számukra könyvből és kötelezően megtanított regöséneket az akkor visszacsatolt Kárpátalján, tábortüzeik mellett, a falusiak számára.) Az 1950-es években azonban egyenesen állami monopóliummá vált a népi iparművészet engedélyezése, szervezése, a termékek értékesítése. Az ilyen „új folklór” alkotások — elsősorban a népi iparművészeti forgalom keretében készült termékek zöme azóta elkallódott, illetve nem tudjuk, ezek most hol találhatók. A régivágású múzeumok nem gyűjtötték e „nem igazán autentikus, eredeti” tárgyakat, maguk a szervező intézmények pedig sokszor átalakultak, megszűntek. Archívumaik — ha még valahol egyáltalán megvannak — hozzáférhetetlenek. Pedig ezek megőrzése, sőt éppen egy helyen összegyűjtése bölcs dolog volna. Egy új „alkalmazott folklór” akár külön archívumban, gyűjteményben bemutatása igazán fontos, sőt bizonyára sikeres is lenne. Csak remélhetjük, hogy legalább néhány kulcsfontosságú intézmény {Állami Népi Együttes, Népi Iparművészeti Tanács, az eredeti nevén Népművelési Intézet legutóbb Magyar Művelődési Intézet), vagy a fontos fesztiválok iratanyaga megmaradt. Jó lenne, ha hihetnénk, hogy mondjuk a „Repülj páva” verseny, vagy a táncház-mozgalom dokumentumait valahol azért őrzik. Sajnos, egyelőre inkább azt látjuk, hogy még a legújabb fejlemények (mondjuk a „mesterségek bemutatója” augusztus 20-án a budai Várnegyedben) sincsenek 16 Lásd, például legutóbb Kovács Ákos: Játék a tűzzel. Fejezetek a magyarországi tűzijátékok és díszkivilágítások XV-XX. századi történetéből. Budapest, 2001. 533
