Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Kétvízközi homokszemek - Péter László: Miscellanea Jankovaciana
rű gyarapításban legyen része. A kecskeméti megyei múzeumigazgatóság bizonyára szívesen elkészítené a városi múzeum tervét, költségvetését, s Karsai Péter, aki eddig is a legtöbbet tette a község és a város hagyományainak megmentéséért, tisztes, de szerény összegért nyilván vállalná a vezetését. Videant consules! Vitéz Kiss Péter Keresztapámról annyit tudtam, hogy vitéz volt. Mikor egy forró nyári napon, búcsú táján, ebéd után a szomszéd ház árnyékában az öreg subán hűsöltünk, mesélte, hogy az első világháborúban mindössze két csontcsillaggal, tizedesként harcolt valamelyik fronton, és századának minden tisztje, altisztje elesett vagy megsebesült. Kiss Péter káplár vette át a század parancsnokságát! Ezért kapta a vitézségi érmet. Keresztapám alacsony, szikár, gyomorbaja ellenére jó kedélyű ember volt. Nekik sem volt gyermekük. Mind a négyünket ők keresztelték. Egyszer a szőlőbe menve a kérdezősködőnek, hogy „hova? hova?” derűsen, sértődést nem okozva így felelt: „Nem hagyjuk magunkat kikérdezni!” Tiszteletbeli jánoshalmi Jánoshalmán még csak motyogtam. Beszélni, írni, olvasni Mindszenten tanultam meg, ezért anyanyelvem nem é'-ző, hanem ö-ző. Öt év után, már 1933-ban apámat a Szeged melletti Szőregre helyezték, így én is ott tanultam tovább, onnan jártam be Szegedre gimnáziumba, egyetemre. Azóta is itt élek. Míg keresztszüleim és Dobos Mihályék éltek, az Anna-napi búcsúra rendszeresen hazajártunk. A negyvenes évek elején kerékpáron. Hajnali négykor, hűvössel indultunk nénémmel, bátyámmal, s délre odaértünk. Többször nem Mélykút felé kerekeztünk, hanem Kissszállástól a homokos földút mellett a partoldalon húzódó keskeny, szilárd talajú kerékpárúton. Egyszer, emlékszem, ott találkoztunk Dobos Mihállyal, amint kocsin éppen a tanyáról tartott befelé a faluba. Nagy volt az öröm e véletlenen... Mélykút felé, az országúttól távolast esett Végh Mihály tanyája. Apámék szállásadója már nem élt, őt nem ismertem. Azonos nevű fiát azonban igen. Azóta ő is meghalt; de remélem, Anna lánya és szintén az apja nevét viselő fia még ál, hiszen korombeliek. Végh Mihály látott egyszer vendégül a tanyáján. Egy láda sört vittünk ki a kocsin. Ez nekem akkor hallatlan gazdagságnak látszott. Máig orromban van a tanyán a birkasajt illata. Sorsom elsodort Jánoshalmától, de gyakran daloltam: Jánoshalmi gyerek vagyok, Jánoshalmán születtem, Kiskoromtul a nagykoromig Benne fölneveledtem. Kilenc zsandár kísér engem A jánoshalmi főuccán, 461
