Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népi vallásosság – Térben és időben - S. Lackovics Emőke: Bakonyi és Balaton-felvidéki közösségek zarándokai, búcsújárása
telével, akik ezen a napon is a kegyhelyen aludtak, a zarándokok kora délután bú- csúzkodtak. Ilyenkor bementek még csoportosan a templomba, elbúcsúzni a Szűzanyától. Sümegen igyekeztek a Piétához, hogy még megérinthessék Jézus kezét. Csatkán, Sümegen, Andocson létezett egy laikus szokás, amellyel a zarándok- helyen először megjelenteket felavatták, „megkeresztelték”, „megmosdatták”, amit búcsúkeresztségnek, mosdatásnak neveztek. Általában a kegyhelyre érkezés napján, a beköszönő ájtatosságok után került rá sor. A Balaton-felvidéken több helyen találkoztam vele. A Káli-medencében a római katolikusok az első búcsús lányokat keresztelték csak meg, ill. „megmosdatták”, amit egy általuk felkért asszony végzett, aki a mosdatáskor keresztet rajzolt a felkérő homlokára és szentképpel ajándékozta meg. Kapcsolatuk halálukig tartott, keresztanyámnak, keresztlányomnak szólították egymást.81 A kegyhelyeken végzett keresztelésre vonatkozóan több adat ismert Bálint Sándor, Bárth János, Vajkai Aurél, Barna Gábor, L. Imre Mária tanulmányaiból.82 A kegyhelyről eltávozó zarándokokat a kegyhely lelkipásztorai búcsúztatták, megköszönve nekik a templomnak vitt ajándékaikat (általában ez gyertyából állt). A csoportok ismét meghatározott rend szerint álltak fel, ugyanúgy, mint érkezéskor és énekszóval búcsúzva indultak haza felé. Elhagyva a kegyhely határát, a menet ismét felbomlott, és csak az útba eső települések előtt rendeződtek zárt egységbe. A haza vezető út megegyezett a kegyhelyre vezetővel. A Bakonybélből haza induló zarándokokat Somhegyen két-három sátorral és cigányzenészekkel várták a helyiek, az egyik útba eső ház udvarában előkészítve a mulatságot. A zarándok csoportokat muzsikaszóval fogadták, a köztük lévő lányokat a legények egy-egy táncra elvitték, majd visszakísérésük után a menet folytatta útját, de a somhegyi keresztnél még megálltak imádkozni, énekelni.83 Csatáron haza indulás előtt még a feszületnél gyertyát gyújtottak, imádkoztak, énekeltek, gyakran a Jézus Szíve vagy a Lorettoi litániát mondták el, majd az érkezési renddel megegyezően felállva, énekelve elindultak.84 Több esetben a kegyhelyről hazafelé tartó zarándokok vagy a kegyhely környékén lévő bokrok valamelyikéről vagy a zarándokút egyik állomásánál (a berhidaiak Bodajkról haza felé Guttamásinál, a Csatárról indulók a Tekeres-völgy forrásánál) levágtak egy jó botot, amit a legények kicifráztak, bicskával kifaragtak. Ez volt a „cifrabot”, a gyermekek legkedvesebb búcsúi ajándéka. A hazatérőket az otthon maradottak harangszóval fogadták, több helyen eléjük mentek a templomi zászlókkal, keresztvetéssel köszöntve őket. A csoportok énekszóval mentek végig a falun a templomig, ahova betértek. Addig folyamatosan szólt a harang. A templomban a búcsúvezető imádsággal köszönte meg a szerencsés hazatérést: „Hála legyen Neked Istenünk, hogy búcsújárásunkban minden veszedelemtől megoltalmaztál bennünket és szerencsésen haza érhettünk.”85 Ilyenkor énekeltek még egyet és ott81 S. LACKOVITS Emőke 1983. 86-87. 82 BÁLINT Sándor é.n. 173.; VAJKAI Aurél 1940. 9.; BÁRTH János 1974. 367-372.; BÁLINT Sándor - BARNA Gábor 1994. 214-218.; LANTOSNÉ IMRE Mária 1995. 197-198. 83 SZEKRÉNYES Zita 2003. 20-21. 84 BONTÓ Józsefné 1995. 60-61. 85 MARTON Jenő 1994. 59. 276
