Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)
Népesedés–Migráció–Kontinuitás - Dankó Imre: Iskolatörténeti adalékok Szabadszállás XVI–XVII. századi népesedési viszonyaihoz
Összefoglalva az elmondottakat először is azt állapíthatjuk meg, hogy a XVI- XVII. század migrációs folyamatai vizsgálatánál esetleg forrásként használhatóak a régi, a XVI-XVII. században (de a későbbi századokban is) keletkezett, virágzott iskolák diáknévsorai is. Másodszor, immár a fentiekben ismertetett XVI-XVII. századi Szabadszállási diáknevekkel kapcsolatosan arra a kérdésre kellene választ kapnunk, hogy ezek a Szabadszállási nevű diákok, illetőleg szüleik, mikor hagyták el Szabadszállást. A különböző adatok, szempontok és néhány kiskunsági helytörténeti munka, elsősorban azonban Gyárfás István, nagyvonalúsága ellenére aprólékos adatfelsorolásba-ismertetésbe vesző, többször idézett munkája alapján úgy gondoljuk, hogy a Szabadszállásiak, a török hódoltatást közvetlenül megelőző években, 1541-1546-ban hagyhatták el Szabadszállást. Itt tudatosan használunk többes számot, mert az is kérdéses, hogy hány, a későbbiekben Szabadszállási-nak nevezett családról van tulajdonképpen szó. Erősen hajiunk arra a feltételezésre, hogy legalább két Szabadszállási nevű családdal van dolgunk: a Nádudvaron megtelepültek csak „névrokonai” lehettek a Szatmár megyeieknek. Harmadszorra az is nagy kérdés, hogy nemességüket még Szabadszálláson kapták, vagy már új lakhelyeiken. Az tény, hogy a családtörténeti irodalom csak a Nagy-és Felsőbányái Szabadszállássy családról tud, és a predikátumból is következtetve nemességüket nem hozták magukkal, hanem Szatmár megyében szerezték. A nádudvari Szabadszállásiaknak a predikátumát nem ismerjük, de talán ezért is úgy gondoljuk, hogy nemesi besorolást, birtokjogot-birtokot ők is már Nádudvaron szereztek. Negyedszerre szinte biztosra vehető, hogy mindkét család, férfi tagjai legalább is, olyan helyekre vonultak, ahol katonáskodhattak. Nádudvaron is, de különösen Szatmárban, az örökös hadjárásos Partiumban erre nézve a lehető legjobb helyekre jöttek. Az is nagyon valószínűnek látszik, hogy a magukat később Szabadszállásinak nevező kitelepülök katonák és talán csak férfiak voltak. Erre vall az a néhány bizonytalan megjegyzés is, hogy a Szabadszállásiak mind Nádudvaron (Debrecenben), mind Szatmárban „beházasodtak” ottani nemes családokba. Azt sem szükségtelen megjegyezni, hogy ezek a kitelepülő katonák az ország északkeleti részeibe, református környezetbe telepedtek, és hogy ott az Erdélyi Fejedelemség érdekeiért hadakozva szereztek nevet, nemességet, birtokot. Mindennek az elmondására az is késztetett, hogy ismerve a Szabadszállás és Kunszentmiklós közti versengést, valahol azt olvastam, hogy a versengésben azonos esélyekkel, sőt nem egyszer a kunszentmiklósi gazdasági-demográfiai viszonyoknál jobb körülmények közt lévő Szabadszállás azért szorult „háttérbe”, mert nem törődött iskolája fejlesztésével. Sokak szerint ugyanis Kunszentmiklóst iskolája emelte ki környezetéből. Iskolatörténettel, közelebbről a partikuláris iskolarendszerrel foglalkozva már 1946-47-ben felgyűjtöttem a debreceni kollégiumban tanult Szabad- szállási nevű tanulók adatait. Azt akartam velük bizonyítani, hogy a szabadszállási Schola nostra semmivel sem volt fejletlenebb, mint a kunszentmiklósi, egészen 1851-ig, az Etnwurf bevezetéséig, amikor is a szabadszállásiak hátrányba kerültek. Viszont a négyszáz évig tartó iskolafenntartó gondoskodás, a helybenmaradás, a kun-tudat erős ápolása nagyban hozzájárult egyfajta karakteres „szabadszállásiság”, egyéni és közösségi mentalitás kialakulásához. A hatvanas—hetvenes években megindult Szabadszállás-kutatásban nekem az volt a feladatom, hogy erről a 237
