Bárth Dániel - Laczkó János (szerk.): Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére (Kecskemét, 2004)

Néprajzi csoportok – Történeti tájak - Viga Gyula: Ruszinok a Bodrogközben. Néhány adalék a magyarországi ruszinság 19–20. századi néprajzához

gyűjtés módszerével is tanulmányozható.12 Migrációjuk számos rokon vonást mutat a Kárpát-medence 18-19. századi cselédvándorlásával.

*

Zemplén vármegye 1918-ig a vándormunkások legnagyobb kibocsátói közé tartozott a Felföldön, együtt Pozsony, Nyitra, Trencsén és Árva megyékkel. A 18. századtól különösen sok adat jelzi, hogy Felsö-Zemplén népe a nagy nyári betakarítások időszakában a Tiszántúlon és az Alföld más területein keresi meg a télre való kenyérgabonát. Egyértelműen hozzájárult ehhez az észak-zempléni falvak rossz táji adottsága, gyenge megtartó ereje. A hegyi, eróziós szántóföldek, a mostoha klíma csupán kisebb értékű gabonafélék termesztését engedték meg. De vándorlásra szorította a népesség nagy részét a birtokstruktúra is. A Bodrogközzel rendszeres kapcsolatot tartó északi ruszin falvakban — amelyek telepeseket is kibocsátottak a Tisza és a Bodrog mentére — a 18. század derekán nem éltek egész telkes jobbágyok, csak töredék telkesek, s nem volt a közelükben olyan hely, ahol a népesség napszámos munkát vállalhatott volna (pl. Ulics, Ublya, Zboj, stb.).13

A vármegye korábbi munkaerőmérlegét a kivándorlás a 19. század utolsó harmadában alaposan megváltoztatta. A mai Szlovákia területéről, különösen annak keleti részéről 1 milliónál több ember hagyta el szülőföldjét, s csupán Zemplén vármegye felső részeiről 50 ezer ember vándorolt ki Amerikába. Mivel ezek többsége zsellér volt, akik közül az időszaki munkások toborzódtak, kivándorlásukkal csökkent a munkaerő, a századfordulóra kifejezetten munkaerő-vákuum keletkezett, ami nagy számban hozta Zemplén középső és alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, de még a magyar Alföld munkavállalóit is.14

Szinte valamennyi felső-bodrogközi településen éltek a 20. század első felében idegen ajkú szolgalegények, akiknek a vándorlása, társadalmi státusa, de mindenekelőtt a magyar falvak lakosságával való viszonya, ottani helyzete az interetnikus kapcsolatok finomszerkezetébe, napi „gyakorlatába” enged bepillantást.15

A szolgalegények a tehetősebb parasztgazdákhoz szegődtek el egy-egy esztendőre, de — ha kölcsönösen elégedettek voltak egymással a gazda meg ő — akár többször is megújíthatták a megállapodást. Többségük 16-17 éves korában jött a Bodrogközbe, általában apjával vagy más, idősebb férfirokonnal, aki megnézte a befogadó környezetet, s megállapodott a gazdával a fizetséget illetően. Voltak persze rosszabb sorsú fiúk is, akik szöktek, vagy saját kenyerüket ették már szinte gyerekfővel — ők maguk érkeztek. A befogadó gazda is nagyobb bizalommal viseltetett azonban a legény iránt, ha a mögött biztos családi háttér volt. A vándoraratók, idénymunkások gyakran maguk nézték ki gyerekeik számára a magyar parasztgazdát, akihez fiúkat adták.

Amellett, hogy a fiatal suhanc munkájáért ellátást és némi bért kapott, szolgálata alkalom volt a paraszti munkába való belenevelődésre is. Nemegyszer olyan me12 VIGA Gyula 1996. 65-91.; VIGA Gyula 2000.

13 EAS. 10.; TAKÁCS Péter - UDVARI István 1992. 49., 72., 100., 111., 117. stb. passim

14 EAS. 10.; MAILÁTH Józsefé, n. 174.

15 Részletesen: VIGA Gyula 1996. 82-88. Lásd még: VIGA Gyula 2000. 140-144.

145