Bárth János (szerk.): Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig (Baja-Kecskemét, 2003)
Pastyik László: Migrációs jelenségek a bácskai magyaroknál az 1920-as években
nak Anatóliába való telepítése volt.14 A mezőváros egyik kereskedője több magyar- országi tőkéssel társulva a törökországi Manias kerületben egy hétezer holdas birtok bérlésére kapott engedélyt a török kormánytól. A tőkések elképzelése szerint a birtokon 100-300 házas falut telepítettek volna. A családok bérlete húsz évre szólt volna. A teme- riniek két polgárt, „földkóstolót” küldtek a bírok és az éghajlati viszonyok megvizsgálására. A Rodostóval szemben, a Márvány-tenger partjától mintegy hatvan kilométerre elterülő földről kedvező véleményt mondtak. A telepítés mégsem valósult meg, mint a mai helyi emlékezet egyik nadrágos képviselője mondta: „Okosak voltak az ősök, nem mentek el.” Az újságcikkekből arra lehet következtetni, hogy az esetleges kivándorlók nem tudták adóhátralékaikat rendezni, s ettől függött az útlevél beszerzése, és nem rendelkeztek annyi egyéni tőkével, amit a török kormány követelt tőlük. A húszas években a földre áhítozók többen voltak, mint amennyi a parcellázható birtok volt. Bizony sokszor a földhöz jutottak sem voltak elégedettek a nekik adott művelhető terület minőségével vagy annak a körzetnek az általános civilizációs körülményeivel, ahova az agrárhatóságok irányították őket. A dobrovoljácok és az optánsok nem szívesen telepedtek meg a réti földeken és nem akartak új életet kezdeni Koszovó vagy Macedónia passzív vidékein. A Maros-menti Battonyáról a szerb optánsokat 1923-ban és 1924-ben a macedóniai Ovcse poljen akarták egy Nova Batanja nevű kolónián megtelepíteni.15 A telepesek a mostoha körülményeket gyorsan felismerték és mindössze néhány heti ottani tartózkodás után visszaszökdöstek a Vajdaságba. Kapcsolataiknak köszönhetően végül mégis Bácskában és Bánátban jutottak az áhított földhöz. A magyar nincstelenségnek még ez a lehetőség sem volt adott. A jugoszláv kormányzat részéről talán az volt a legkomolyabb elképzelés, hogy Dél-Szerbiába (ahogy akkor nevezték Macedóniát) telepíti a magyarokat. Ez az eszme 1926-ban és az 1930-as évek elején merült fel,16 a terv azonban megbukott a magyarságnak előbb szervezett, aztán ösztönös ellenállásán, mert a magyar családok megtelepedése Macedóniában annyit jelentett volna, hogy mint nyelvi-kulturális közösség előbb-utóbb felmorzsolódnak a szláv többségben. Magyarok azért mégis lekerültek Macedóniába, igaz nem a kormány jóvoltából, hanem önkezdeményezéssel. A törpebirtokosok eladták bácskai vagy bánsági földjüket és az árviszonyok nagy különbségének köszönhetően viszonylag nagyobb parcellákhoz jutottak. 1927-ben a Vardar folyó bal partján, közel a görög és a bolgár határhoz torontál- vásárhelyiek telepedtek le egy az említett földcserélési akcióval. A Kis- és Nagy-Szopot nevű házcsoportot és a földeket az innen a Törökországba visszavándorlóktól és a macedónoktól megvásárolták. A délvidéki magyarok az otthoni 2-10 holdas birtokaik árán délen földesgazdák lehettek. Mintegy kétszáz hektár földön gazdálkodhattak. Az egykori feljegyzés szerint modem mezőgazdasági eszközökkel új kultúrát teremtettek a földművelés terén. Az erősen kavicsos földben megtermelték a búzát, az árpát, és néhol a kukoricát is. Speciális terményük a mák volt, amit az idegen, török, görög és olasz kereskedők arannyal fizettek 1930-ig. A gazdasági válság azonban ezt is tönkretette. A falu közösségi életének szervezője a református egyház volt. A fiókegyházat a kibocsátó Debellácsról gondozták a missziós lelkészek. Az ő beszámolóikból tudunk ennek a maroknyi embercsoportnak a küzdelmeiről. 14 DÉLBÁCSKA 1925. március 12. 2., április 26. 2., május 7., május 17. 2. 15 GACE§A, Nikola 1968. 205-206. 16 CSUKA János 1935. 380-381. 65
