Bánkiné Molnár Erzsébet (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 13. 2008-2009 (Kecskemét, 2010)

I. Muzeológusok, gyűjtők, adatközlők - Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezőgéppel

Kelemen Aron: Muzeológus - fényképezőgéppel

Fotó (vagy mozgókép) és leírás már jó ideje nélkülözhetetlen eszköze a néprajzkutatónak az adatrögzítésben, témájának megfigyelésében. De a megfigyeltek értelmezése, összegzése csak írásban, szavakkal lehetséges. Aki meg szeretne ismerni egy eltűnőben lévő népszokást vagy mesterséget, az, ha elolvassa a kutató kielégítő és érdekes leírásait, úgy érezheti, hogy a „legjobb kezekben van”. De az írásbeliség, az írásos közvetítés is közvetettség. Ennyiben rokon a két eljárás a lefotózott vagy leírt történés végeredményét illetően. Természetesen ezek az eszközök karonfogva járnak. Mégis, egy tudományos munka írott formájában összegez, ösz- szehasonlít, következtet, árnyal és részletez. Ezért az alapot és a megismerés gerincét ez alkotja. Ellenben a mégoly részletes és izgalma leírás sem léphet versenyre a fotóval. Természetesen csak a vizsgált tárggyal való kapcsolatának értelmében. Nem azért, mert gyanúval élnénk egy-egy leírást olvasva, hanem azért, amiért a fénykép elkészült, azért, hogy távol a helytől imitálja a rámutató kéz aktusát. Ez. O. Ott. így. A fényképet szemlélő a pillanat előtt áll, mikor is a kutató a tárgya és maga közé emelte a kamerát. A fotó kétségbevonhatatlanná teszi azt, amit a leírás hihetővé. Más szempontból viszont a leírás (jelen esetben az etnográfiai) nem pusztán rögzít, így a fotó a néprajzi vagy történeti kutatásokban csak más információs csatornákkal együtt használható, csak így támogatja a tudományos kutatást. Felmerül a kérdés azonban, hogy egy rögzített kép - mely a tudományos tevékenység kísérőjelensége - határai, kivágata már eleve nem feltételez-e valamilyen fajta értelmezést, már ha pusztán a vizsgáló személy pozícióját vesszük az exponálás pillanatában.

Az, hogy valami miért lehet méltó arra, hogy egy most-pillanatban kiragadjuk egy eseményfolyamból, az megközelítés kérdése. A néprajzi gyűjtést a fotó elsősorban megörökítő eszközként szolgálja a leghatékonyabban. így, ha a fotóra pusztán mint információhordozóra, illetve mint információközlőre tekintünk, akkor a beállítás milyenségéről - legyen az bármennyire spontán vagy szándékolt - pozitív vagy negatív értelemben csak mint olyanról beszélhetünk, ami ki- vagy eltakar valami lényegtelent vagy kevésbé lényegest, és ezzel előtérbe hoz, kiragad valami fontosat, de legalábbis mindenféleképpen lejegyzendőt a kutatott téma tárgyaiból. A tárgy, amit a gyűjtő begyűjt és közvetít, sohasem lehet valami állandó, s így folytonosságában a kutatónak meg kell találnia azt a most-pillanatot, amely alapesetben lényeges információkat közöl, és forrásértékű, ideális esetben pedig emellett kifejező is.

Vajon mi az, amit egy fotó kifejezőerejében értékelünk? Képes-e a fotó teljes mértékben elválni készítőjétől? A fénykép, mint azt már kiemeltük, egyik oldalról valóságtükröző dokumentum, a tudományos vizsgálatok egyik kísérő eszköze. A tükröződés természetesen (a metaforánál maradva) nagyban függ a tükröt odafordí- tótól. Pontosabban, egy fotón az kerül velünk szembe, amit a fotós érzékelt. Nehezen tudná tehát teljesen kivonni magát a kutató (képrögzítő) abból a szituációból, amelyből a kép megszületett. A szigorúan tudományos nézőpont - legalábbis az erre való törekvés - és a szubjektum előtérbe lépése azért az esetek többségében jól megkülönböztethető. Természetesen a műfajon és a stíluson múlik, de vannak olyan esetek, amikor e kettő összemosódik. Sólymos Ede jó néhány fotóját szemlélve ilyen határtapasztalatokkal találkozhatunk. Gondolom vitán felül áll az a megállapítás, hogy dokumentum értéke van, és forrásként használhatjuk az olyan fotót, amely a hálóhúzót frontális beállítással fotózza le, úgy, hogy az majdnem ki is tölti a kép

48