Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2006 - I. Múzeumpedagógia, múzeumi marketing, múzeumi tudományok - Somogyvári Ágnes: Múzeumról, kiállításokról, múzeumpedagógiáról – személyesen
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében Somogyvári Ágnes MÚZEUMRÓL, KIÁLLÍTÁSOKRÓL, MÚZEUMPEDAGÓGIÁRÓL - SZEMÉLYESEN A múzeumok meghatározó funkciói közül az egyiknek a múzeumokba került kulturális örökség bemutatását, az ezekből levonható ismeret, tudás közvetítését tartjuk. Ennek kapcsán az egyik feltehető kérdés az, hogy milyen módon van lehetőségünk erre a közvetítésre. Az ismeretek átadása, tudjuk, megtörténhet kiállításokon, iskolai órákon, egyéb foglalkozások keretében, valamint olyan jól használható kiadványok megjelentetésével, amelyek nem elsődlegesen a szakmának szólnak, hanem az ún. „népszerűsítő” kategóriába tartoznak. Mindaz, amiről eddig szóltam, valamilyen módon érintkezik a pedagógiával. Az elkövetkezőkben a felsoroltakat egyenként veszem számba, hangsúlyozottan csupán a régészet oldaláról. Kezdem a kiállításokkal. A kiállítások elválaszthatatlanul hozzátartoznak a múzeumokhoz. A magam korosztálya viszonylag egyszerű képet alakított ki magának a kiállításokról, de talán még a nálunk fiatalabbak is, ha azt a szót hallják: múzeumi kiállítás, nagyon hasonló képet idéznek fel magukban. Nagy terem, vitrinbe zárt tárgyak, nehéz függönyök, kicsit ódon szag, félhomály, csend, beszélni pedig csak suttogva szabad, mintha szentélybe lépnénk. Persze az már az egyéntől függ, hogy érzi-e az áhítatot a kiállított tárgyak láttán, vagy csupán feszengve próbál a helyzethez illően viselkedni. Vitrinbe zárt tárgyak, amelyekhez csak üvegen keresztül lehet közel hajolni, akkor sem túl közel, mert a rendre szigorú teremőr nénik vigyáznak, vagy éppenséggel a jelzőrendszerek kezdenek el működni. Az előkerült és gondosan restaurált tárgyak ilyen módon való bemutatásának gyakorlata szinte egyidős a mai értelemben vett múzeumok kialakulásával. Gondoljunk csak arra, hogy a ránk maradt dokumentumok alapján a harmincas években Kecskemét város múzeumában a Szabó Kálmán rendezte kiállítás így épült fel, ahogy a máskor és máshol rendezett kiállítások is így épültek fel. A kiállítás a rendelkezésre álló anyagot vitrinekbe válogatva és a kronológiát követve épült fel. Hasonló elveket és gyakorlatot követve készült jó néhány évtizeddel később az Elődeink a Duna-Tisza közén című kiállítás is. Mindezt akár természetesnek is tarthatjuk, hiszen elődeink kitaláltak egy máig érvényes és jól használható sémát, amit lehet, hogy nem is nagyon kellett kitalálni, hanem önként adta magát, hiszen például az időrend a legkézenfekvőbb rendező elv egy állandó kiállítás esetében, s önmagában az időrend követésével is nagyon sok információt adhatunk át. Például az időrend követése a legtöbb történelemkönyvben a csak őskorként kezelt nagy masszát szeletekre bontja és világossá teszi, hogy a történelemkönyvek őskori emberéről adott kép csupán a paleolitikumra igaz. Az időrend követéséhez hasonlóan a tárgyak vitrinben való elhelyezése is természetesen alakult ki. A régészek által feltárt, aztán pedig restaurált tárgyak, még ha „csak” agyagból, csontból, kőből készültek is, jelentős történeti értéket hordoznak, és mint ilyeneket, védeni kell őket. A védelem legegyszerűbb módjának pedig a vitrinben történő elhelyezés mutatkozott. Tehát 50-60 évvel ez19
