Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2007 - Mestermunkák muzeológus szemmel - Székelyné Kőrösi Ilona: Suba a Duna-Tisza közén
Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében A suba anyagszükséglete és szabása A subához legkevesebb 5-6 bőrt használtak fel, de akadt 12-16 bőrből készült is. A kecskeméti díszes ünneplő subához általában 12 bőr kellett. A bőrök száma mellett a suba szabáselve, szerkezete határozza meg a formáját és részben a díszítését is. A legfontosabb subaformák:- tányér és váll nélküli (női kisbundák),- tányéros-váll nélküli (veszprémi),- tányémélküli-vállas („vócos suba”),- tányéros-vállas („irhás suba). A suba kiterített alaprajzán a szabásvonalak sugaras irányúak, a suba fölvételekor, vállra vetve, ezek függőleges vonalak. A vóc kétrét hajtogatott keskeny irhacsík, amellyel az összeillesztéseknél megerősítik a varrást, és ez egyben díszítő elem is. Az irha szélesebb, rátét, az összevarrások eltakarására szolgál, ezt is díszítik rátéttel és hímzéssel. A jászsági suba szabásrajza a tányéros-vállas forma legszebb példája, a szabásrajz kiterítve csaknem teljes kört képez; ehhez legalább 10-12 bőr kellett. Ezt a mintát követték a kecskeméti szűcsök is, az ő közvetítésükkel pedig a kiskőrösiek és hartaiak is. Ez a drága és gazdagon díszített, ún. irhás suba terjedt el a Duna— Tisza köze legnagyobb részén. A tányémélküli-vállas, ún. vócos suba a kiskunhalasi mesterek jellemző készítménye, amelyet művészi színvonalra fejlesztettek és közkedvelt volt a Kiskunságban. A halasi vócos suba szabásrajzát Németh János szűcsmester rajza alapján hiteles forrásból ismerhetjük. Díszítmények, a szűcshímzések motívumkincse A hétköznapi használatra, pásztorkodáshoz, kocsizáshoz használatos suba dí- szítetlen volt. Az ünneplő suba díszítése kezdetben szimmetrikus mintázatú bőr rátétekből állt. A hímzés a subán a 19. század első felétől vált divattá. A 19. század közepéről már gazdagon díszített subákat láthatunk például a kecskeméti viseletről készült ábrázolásokon. A hímzőfonal anyaga sodrott selyem, később pedig berliner, azaz festett, színes gyapjúfonal. A selyemmel aprólékosabb mintákat lehetett kivarr- ni, a gyapjúfonallal pedig haladósabb volt a munka. A fonalat a merinói juh gyapjúból készítették. A díszítmények között a bőr rátét is megmaradt, de inkább csak a szabásvonalak, összeerősítések eltakarásánál. A bőr rátétek színe leggyakrabban piros, sárga, zöld, fekete. A 19. században a hímzett suba remeklés tárgya, és megjelennek a szűcsök által készített mintakönyvek. A szücshímzés rokon a szűrhímzéssel, és számos más népművészeti tárgy motívumkincse megjelenik a subahímzések kompozícióiban. A szücsmesterek mintakönyvei gyakran több generáción keresztül adtak mintát, kiindulópontot és ötletet újabb és újabb subák hímzéséhez és a motívumkincs alakításához, variálásához. A magyarság ornamentikáját kutató Huszka József az 1880-as években foglalkozott először a szűcshímzésekkel. O tette közzé Kaszalay Ferenc szegedi szűcsmester rajzait, amelyeket csongrádi, székesfehérvári és kecskeméti tartózkodásai alatt készített, és 1836-ban füzetbe gyűjtött. A finom rajzú, csokros kompozíciók selyemmel való hímzésre lehettek alkalmasak, csakúgy, mint a Huszka 133
