Bánkiné Molnár Erzsébet - Bereznai Zsuzsa (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 11-12. (2006-2007) (Kecskemét, 2008)
2007 - Mestermunkák muzeológus szemmel - Solymos Ede: A halász díszítőművészet problematikája
Sólymos Ede: A halász díszítőművészet problematikája És ma? Az egyik halászmémök- vagy halbiológus-diplomával halastavat üzemeltet, a másik a tatai szakiskola szakmunkás-bizonyítványával vállalkozó, aki bérelt vízen halászik, kis- és nagykereskedő, bérhalászatot is vállal. Ennek a sokféle, különböző halásznak milyen lehet a „népművészete”? De maga az életforma sem alkalmas művészkedésre. Ha mégis találunk valamit, ami inkább a díszítőművészethez sorolható, az egyrészt a szerszámok, munkaeszközök kivitelezéséhez vagy a céhes hagyományok továbbéléséhez köthető. Ezeknek is inkább használóik, mint létrehozóik. Munkaeszközeik gyorsan romló anyagokból állnak, melyeket nem érdemes díszíteni, hiszen vessző, fa, kender, esetleg vas, ezeknél sokszor a forma, a kivitelezés az, ami esztétikai értéket nyújt. De ha nem kerültek múzeumba, néhány esztendő alatt tönkremennek, jobb esetben csak fénykép őrzi emléküket. 1950 nyarán kezdtem a dunai halászattal ismerkedni. Az idősebb halászok még céhhagyományokon nevelődtek, s noha a céhek több évtizede megszűntek, büszkén vallották magukat céhes halásznak. Az egyik haláláig őrizte festett vándorládáját. Az általuk készített szerszámokkal alapoztam meg a múzeumunk halászati gyűjteményét.2 Egyesek elkészítették szerszámaik modelljeit, s vagy odahaza őrizgették, vagy halászcsárdák megrendelésére csinálták az étterem dekorálására. E kicsinyített eszközök szépen mutatják a formát, de méretarányosságuk nincs. Gyakori, hogy — nyilván kováccsal - hal alakú billogzó vasat készíttettek, s megtüzesítve fa tárgyaikba (bárka, ladik, evező stb.) sütötték be monogramjukat. Évtizedekkel ezelőtt a kerékpárok első kerekéhez névtáblát kellett erősíteni, akkor láttam halászoknál, hogy hal alakú fém lapra vésték a nevüket, s láttam haltetoválást is. Eltelt 40 esztendő, mikor lehetőségem nyílt újra végigmenni a Dunán Kilititől Mohácsig. A régi ismerősök közül már csak kettő élt, néhánynak a tatai iskolában végzett fiával találkoztam, akiknek én beszéltem a régi halászéletről. Sírt a lelkem, amikor láttam a közelmúltban készített szerszámokat különböző műanyagokkal kombinálva, ami lehet praktikus, de szépnek nem nevezhető. A PVC cső-karikás varsák, hungarocell vagy coca-colás palack úszók eleve kirínak a környezetből, s maga az elkészítés is elkapkodott, slendrián munka. Ahol művészetet kereshetünk, az a céhhagyományokkal kapcsolatos. A céhélet emlékei a főleg pontyábrázolások sokfélesége. A legismertebb és legmutatósabb a céhjelvény, a silt, az üvegbárkába zárt „aranyponty”, a megyéből a bajai ismert, Péter Pál felirattal, a ’30-as évektől a múzeumban. Szokás volt, hogy a halászmesterek házukat pontyábrázolással jelölték, ez lehetett fából faragott hal, vagy a vakolatból domborodott ki. Baján már csak egyet találtam, Schmidt halászmester azóta lebontott házán. A fapontyot a fia őrzi, másolata a kiállításunkban. Az emlékezés szerint a háború előtt még több házon volt. Pár évtizede Apatinban még láttam ilyeneket, s pár éve Dusnokon a kőporos lábazaton véstek ki halakat. Az ötvenes évek elején a város alatt a Sugovicán még több halasbárka állt, köztük a Rózsika festett pofadeszkáján ponttyal.3 Sajnos, azóta a bárka tönkrement, előbb átkátrányozták, később elkorhadt. 2 SÓLYMOS, Ede 1974. 15-73. 3 SÓLYMOS Ede 1998. 409-423. I 16
