Bárth János (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében az ezredfordulón 10. (1999-2005) (Kecskemét, 2005)
Merk Zsuzsa–Rapcsányi László: A város keresi múltját
Merk Zsuzsa - Rapcsányi László: A város keresi múltját magyarázatát egy betűrendes „függelékben” közöljük. Jogos lehet a kérdés, hogy miért nem a naptári rend szerint. Ennek oka a húsvéti ünnepkörhöz tartozó ünnepek mozgó volta, hiszen húsvét napja a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap, s ehhez mérődik a többi, hamvazószerdától, a nagyhéten át pünkösdig. Úgy gondoljuk, a kezelhető, könnyen kereshető függelék jó szolgálatot tesz az olvasónak. Fordítás esetében nem lehet kérdés a magyar helyesírás szabályainak megfelelő szövegközlés. Egészen más kérdést vet fel a két világháború között íródott háztörténetek kiadása helyesírási szempontból. A betűhű közlést kell-e választani, vagy javítsuk-e ki a korban a szabályoknak megfelelő, mára azonban hibás alakokat? A helyesírási szabályok az idők folyamán alapjaiban nem változtak meg az eltelt több mint 50 évben, azonban néhány esetben - bár a korban helyesen írták, s a barátok és nővérek, akik a háztörténetet a XX. században vezették, jó helyesírók voltak - ma már durva hibákat is jelenthetnek. A magyar nyelven vezetett háztörténetek kiadásakor tehát a mai helyesírási szabályoknak megfelelően javítottuk a szöveget, de meghagytuk az idegen szavak írásmódját. Jól tettük-e, a mai napig nem tudjuk biztosan. A forrásközléseknek a használhatóság szempontjából igen fontos része a mutató, a háztörténetek esetében pedig az olvasó számára elengedhetetlen, melynek összeállítása nem könnyű, de alapvető feladat, hiszen el kell dönteni annak mélységét, részletező vagy kevésbé részletező voltát. Témák, címszavak sokaságával kell megbirkózni, fogalmi magyarázatot kell érthetővé tenni, hiszen az egyházi nyelv sokféle kifejezést ismer. Olykor részletesen is értelmezni kell bizonyos eljárásokat, például a búcsú és a bűnbánat tartalmát, az egyház hivatali szervezetének fokozatait, a hierarchia titulusait, melyek a szerzetesrendek és a világi papság körében másfajta értelmezést is lehetővé tesznek. Talán a mutatók elkészítése jelentette a legnagyobb módszertani problémát. Milyen mutatót kell készíteni, szabad-e tárgymutatót összeállítani? Talán érdemes megjegyezni, hogy a recenziók nagyobb része a forrás- közlést, a bevezető tanulmányt mindegyik háztörténet esetében méltatja, a legtöbb kivetnivalót a mutatóban találja. Az időrendi sorrendben utolsónak megjelent háztörténet, a Szent Ferenc leányai Baján (2004, Baja) megjelentetésekor, a korábbi, úttörő munkák tapasztalataiból tanulva, csak „tulajdonnév”, vagyis személy- és földrajzi névmutatót készítettünk, az egy, nagyobb címszó alá tartozó csoportosítást is elhagytuk. Ez egyszerűbbé teszi a használatot. A nagy terjedelmű háztörténetek tárgymutatójának elkészítése akkora feladat, amit a múzeumban dolgozó néhány munkatárs elkészíteni nem tud. Ez az évtizedes tapasztalat a háztörténetek kiadásának alapproblémájához tér vissza: Milyen forrásokból fizethetők ezek a nagy vállalkozások? A rendházakban vagy a plébániákon vezetett háztörténetek megjelentetése rendkívül nehéz. Azt mindenki elfogadja, hogy páratlan értékűek, és a maguk nemében egyedülálló, gazdag források egy-egy település történetében, de ki fizeti a fordítót, ki gépeli a kéziratos anyagot, kijegyzeteli, ki készíti a mutatót? Akár latin, akár magyar kéziratos szövegek gépelése szakértelmet igényel, türelmet és megbízhatóságot, évtizedes tapasztalatot, a szöveg gondozójával való mindenperces kapcsolatot, tehát az a legjobb, ha a múzeumban dolgozik. Aprólékos, 126
