Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Emlékezés a szabadságharcra - Székelyné Kőrösi Ilona: A Délvidék 1848-ban
A Délvidék 1848-ban előbb Rajacsics lett - akit kikiáltottak pátriárkává majd valamivel később Djordje Stratimirosics. A főodbor kezdte meg a szerb fegyveres felkelés előkészítését. Május közepére a magyar kormány számára is világossá vált, hogy polgárháborús helyzet van kialakulóban. Ennek a súlyos helyzetnek a szabadságharc szempontjából egyetlen előnye volt, mégpedig az, hogy meggyorsította a magyar hadsereg szervezését. A több ezer szerb fegyveres felvonultatásával lezajlott karlócai gyűlés hírére a Batthyány-kormány május 15-én több katonai jellegű intézkedést hozott, elrendelte a délvidéki várak háborús készültségbe helyezését, katonai tábor létrehozását Szegeden, valamint egy 10 ezer fős önkéntes sereg létrehozását. Május 16-án felhívást tettek közzé az önkéntesek toborzására - ezt a dátumot tartjuk számon ma, mint az 1848/49-es honvédsereg megalapításának dátumát. Ekkor került sor az első 10 honvédzászlóalj megszervezésére, és ekkor vált közhasználatú kifejezéssé a honvéd, megkülönböztetve őket a nemzetőröktől (habár az első honvédzászlóaljak jogi és szervezeti tekintetben még a nemeztőrség részét képezték.) Ezek az intézkedések rendkívül időszerűek voltak, hiszen a délvidék szerbek által lakott területeinek nagy részén megkezdődött a fegyveres harcra való felkészülés. A szerb felkelők három, egymással összeköttetésben levő, nagy táborban helyezkedtek el. A központi tábor Karlócán volt, a Szerémségben. A Bánságban a Tisza melletti Periasz volt a tábor helye. Az itteniek a Titeli fennsíkon keresztül tartották a kapcsolatot a szerémségi és bácskai szerbekkel. A harmadik tábort a bácskai Temerinnél szervezték, ennek egyik kiemelkedő feladata volt az ún. római sáncok védelme. A felkelőkhöz jól képzett határőr csapatok is csatlakoztak. A Szerb Fejedelemségből pedig folyamatosan érkeztek az ún. szerviánusok, (szerb önkéntesek) akik fanatizmusukkal egymás ellen szították az egymás mellett élő magyar, német és szerb falvakat. A népirtás legkegyetlenebb módjaitól sem riadtak vissza. Június elején Karlóca környékén már kb. 15 000 szerb fegyveres állomásozott, sok szerviánussal és a péterváradi határezred határőreivel. A karlócai fegyveres tömeget Pétervárad főhadparancsnoka, Hrabovszky János altábornagy kísérelte meg feloszlatni, a kelleténél lényegesen kisebb létszámmal és eredménytelenül. Az akciót a szerbek a maguk győzelmének könyvelték el, és másnap, június 13-án megjelent a szerbeket fegyverbe szólító felhívás, hogy „az úgynevezett magyar királyság erődjei, városai és falvainak romjain nemzetiségünket fölépíthessük és századokra biztosíthassuk”2. Június végére a szerviánusok létszáma 20 000 fölé emelkedett, a nemzetiségi ellentétek pedig a Délvidék véres polgárháborújává terebélyesedtek. A legsürgősebb intézkedések közé tartozott ekkor a bácskai védvonal kiépítése, ellenőrzése. A leginkább érintett Bács-Bodrog vármegye nemzetőreihez rövidesen csatlakoztak a tolnai, a Pest megyei, a kunsági, a bihari, a csongrádi és az Arad megyei nemzetőrök. (Bár a tömeget a nemzetőrök alkották, igazi harci értékkel főként az idevezényelt sorzászlóaljak és az újonnan szervezett honvédzászlóaljak rendelkeztek. Mészáros Lázár hadügyminiszter 1848 júniusában a délvidéki haderő főparancsnokának Philipp Bechtold altábornagyot nevezte ki. Bechtold táborok 2 HERMANN 1966. 99. 123
