Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1998 (Kalocsa, 1999)
Múzeumi percek - Solymos Ede: Egy néprajzos naplójából
Sólymos Ede — Aztán használt? - kérdeztük. — Hát tudják, jó volt a bor, fiatalok is voltunk... A hatás azért nem volt végleges. Évek múlva azt is elmesélte, hogy az ember megint csak el-eljárt hazulról. Egyszer nagyon készülődött, mosdott, tiszta fehérneműt kért, felesége kiszolgálta, ahogy illik, hanem mikor azt mondta: — Na én megyek. Az asszony eléje pöndörült. — Addig pedig ki nem teszi a lábát, míg emberi kötelességének eleget nem tesz! A férj elnevette magát. — Hát akkor meg mi a fenének menjek már el! A Néprajzi Múzeum előre felhívta figyelmemet az érsekcsanádi Szász Istvánra, sovány kis ember fiira vékony hanggal, nagydarab feleséggel és nyolc gyerekkel. Hajdan a Gyöngyösbokréta részére szerzett régi ruhákat, a háború előtt üzlete is volt, aztán a múzeumok, főleg a Néprajzi Múzeum állandó szállítója lett. Szőttes gyűjteményét védetté nyilvánították, csakhogy ő adta-vette ezeket, nem lehetett nyomon követni. Mindent szállított, amit kértek, ha nem volt, maga készített, szép könyvtára is volt Malonyaitól kezdve a Magyarság Néprajzáig, és hihető hihetetlen történeteket mesélt: apjának aranybányája, tengerjáró hajói voltak, ő maga hol szerzetes, hol katonatiszt volt, az 50-es években a magyar kormány küldte ki Erdélybe, Felvidékre népművészeti tárgyak vásárlására, a brüsszeli világkiállításra gyalog ment el, csak a kisfia szólta el magát, hogy: •— Vonattal ment Piliscsabára a lányát meglátogatni. Még Kossuth díjat is kapott! Mindezt olyan meggyőzően, hogy sokan el is hitték. Annakidején Baján dolgozott az idegosztályon Grynaeus Tamás. Egyik nap mondja, hogy bekerült hozzájuk Szász bácsi, de nem tud eligazodni rajta: bolond ez az ember, vagy minket néz hülyének? - kérdezte. — Én éppen Tőled akartam megtudni — válaszoltam. Éveken át többször el akart adni nekem egy mellényt. Első alkalommal Csanádi juhászmellénynek mondta, legközelebb császártöltési svábnak, legvégül cigányvajdáénak. A Néprajzi Múzeumnak sokmindent adott el, de nem vagyok biztos, hogy mind hiteles darab, mert nem egyszer láttam, amint maga kombinált össze ruhadarabokat. Egyik nyáron volt egy egyetemista gyakornokom. Bejött Szász bácsi és elkezdte mesélni, hogy a Csanádi férfiingek gombjai, számuk, színük és elhelyezésük szerint miképp fejezik ki viselőjük családi állapotát, gyerekei számát és nemét, vagyonát. Gábor nem győzte írni. Végül: — Na, már eleget hazudtam” - felállt és elment. Fiatal barátunk, aki azóta külföldön akadémikus lett, nem tudta, mit higgyen. Feleségem szülés előtt állt, mikor meglátogatott minket. Letett az asztalra egy dió nagyságú rongyzacskót azzal, hogy viselje a nyakában, de ki ne nyissa, és akkor könnyű szülése lesz. Kikísértük, siettünk vissza, hogy megnézzük, mi van a kis csomagban, de nem találtuk sehol, nyilván visszacsente. Nem is volt könnyű a szülés. Más alkalommal ráolvasó tudományáról beszélt. — Maga ehhez is ért? - kérdeztem. — Ja, ha maga is annyit tudna mint én, akkor nem ilyen kis múzeumista lenne, hanem világoptikus! Azóta is igyekeztem minél több tudást szerezni, de csak megmaradtam ilyen kis múzeumistának. 106
