Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1997 (Kalocsa, 1998)
Kalocsai mozaikok
Emlékmorzsák a kalocsai múzeumról- Hát, igen igen kétségtelen, hogy Gábornak némi szerepe volt a népművészet felvirágoztatásában, de milyen csodálatos, hogy ezek az egyszerű asszonyok minden virágnak tudják a nevét - mondta az öreg. Ugye Panna néni?- Hát hogy az ántiba ne tunnánk, mikor az urak mindig ezze nyagatak, hogy észt hogy híják, ászt hogy híják. Hát ki kölöt taláni mindnek valami nevet! Vilivel nem mertünk egymásra nézni, majd szétfakadtunk a visszafojtott nevetéstől, s majd meghaltunk az éhségtől. Ernő bácsi Kalocsáig nem szólt egy szót sem. A visszaemlékezéseket megszakítva néhány eretnek gondolatot kockáztatnék meg, ha már a kalocsai népművészetről van szó. Varga Lajos 1927-ben jelentette meg kis füzetét „Kalocsa és vidéke” címmel. Többek közt arról ír, hogy a „kirívó, eltérő sajátosságok lassan feledésbe merülnek... Érdekes és különleges volt Kalocsán és környékén a ruházkodás is. Határozottan észlelhető volt a szláv hatás. ... Ma már csak a pusztaiak öltöznek ilyenformán. Városunkban már nem igen látni. ... A pusztaiak még pörge kalapot viselnek.” Megemlíti, hogy az első szoba a parádés szoba, a banyakemence és a szoba is pingált, azelőtt ügyes kezű ún. íróasszonyok végezték a festést, még van egy-két ilyen öregasszony, de a fiatalok már mustra után festenek. Akár csak a szobát, a konyhát is „sárközi motívumokkal” díszítik. (86-93.) Az egész fejezetből az derül ki, hogy a viselet a városban már nem jelentős, inkább a pusztaiakra jellemző. Ekkoriban épül a városháza is, a lépcsőházban az üvegablak a címerrel. A 30- as években Gábor Lajos felháborodottan ír arról, hogy a címertartó lányok nem kalocsaiak, hanem bátyai rácok a viseletűk alapján. Pedig az egykorú fényképeken még hasonlókat láthatunk. A 30-as évek elején Szakmáron laktunk, édesanyám ott tanított. Mint egyetlen női pedagógus, ő vezette a lánykört, ami a fonót helyettesítette. Esténként az iskolában jöttek össze a nagylányok, beszélgetés, éneklés mellett „varrtak”. Akkor már volt néhány híres íróasszony, azok mintáit hímezték saját ruháikra. Volt azonban néhány ügyesebb, aki pénzért is hímzett. Ekkoriban jött divatba a városiak közt a kalocsai hímzés, s a szakmának mindig tüzet okádtak, ha ezt hallották, mondván: Kalocsán semmi sem volt, meg nincs is, a szállások asszonyai csinálják. Anyám is több térítőt, futót, párnát hímeztetett kalocsai ismerősei megbízásából. Ekkoriban indult a Bokréta mozgalom is. Érdemes lenne alaposan megvizsgálni ennek hatását is. Emlékszem, hogy a szakmári Bokréta vezetője az iskolaigazgató-kántor úr volt, aki olyan szüreti mulatságot kreált, ami a szőlőmentes faluban soha sem volt. Mivel hogy a bokrétásokat utaztatták, más vidékek csoportjaival találkoztak, nyilván hatással voltak egymásra. Emlegettek olyan menyecskét is, aki városi ruhában tért haza, mert szereplése után jó pénzért eladta teljes öltözetét. Feltételezhető az is, hogy a virágok növekedése a ruhákon a színpadi szereplés eredménye. A tenyérnyi rózsa jobban mutat messziről, mint az apró virág. Ami a pingálás favorizálását illeti, szinte magától adódott. A díszítőművészetnek hol van még egy ilyen látványos ága? A hímzés, szövés, csipkeverés, faragás csak közelről - tehát egyszerre csak kevesek által - nézhető, és lassan kialakuló művelet. Ezzel szemben a pingálóasszony több négyzetméteren dolgozik, sokan és messziről nézhetik ahogy pillanatok alatt szabadkézzel rajzolja tele az egész felületet. Kiállításoknak, bemutatóknak leglátványosabb produkció. A kalocsai népművészeti ház 29
