Romsics Imre - Wicker Erika (szerk.): Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 1997 (Kalocsa, 1998)
A Duna Mentén
Farkas Lajos borbély úgy vélekedett, hogy jó izmos fiatalember vagyok, tehát nagyobb dózis kell mint más nyápic vagy inci-fmci vézna legénynek.” Munkahelyéről következőképpen vélekedik: „Iskolám meglehetősen jó volt: mert én szorgalmasan tanítottam. Tanítványaim voltak vagy 90-en mind megtanultak ími- olvasni. A szülők mutatták több ízben, hogy kedvelnek, mert nem volt olyan hét, hogy süteményt ne kaptam volna, úgy hogy házi kis szekrényem soha nem szűkölködött eleség nélkül, tavasszal pedig 45 bárányból álló nyájam is lett.” Kardos István a Petőfi életrajzhoz két visszaemlékezésével járult hozzá. Elsőként Jókaihoz írt levelében, majd az 1891-ben készült emlékiratában mondja el azokat az eseményeket, amelyek Petőfihez kötötték. Jókaihoz írt levele sokáig kiadatlanul hevert az Országos Széchenyi Könyvtárban. Elsőként Hatvány Lajos figyelt fel rá, aki részleteket is közölt tartalmából. Amikor 1971-ben az Akadémiai Kiadó Jókai levelezéseit megjelentette, akkor látott napvilágot a levél teljes terjedelmében. És most következzenek Kardos emlékiratának Petőfire vonatkozó részei: „Pünküzsd harmad napján 1844-ben mi szalkszentmártoniak összejövetelt rendeztünk a dunavecseiekkel a Vadasi pusztán lévő vendéglőben. A vecseiek név szerint Bállá István tanító káplán, Szűcs János rektor és Oláh István hozván magukkal a már akkor hírre kapott költőt, a Pesti Divatlap szerkesztőjét Petőfi Sándort kinek atyja Petrovics István Dunavecsén mészáros volt. Mulattunk, ettünk, ittunk, muzsikáltattunk. S mikor többek közt daloltuk ezt a nótát, hogy ...Hát nekem már vigasztalást mi sem ad, bánatomban le kell innom magamat! stb. Petőfi azt mondta, ezt a dalt ő szerezte. Én felelém. Nem, mert azt Pönögei Kis Pál írta! Hiszen mondá Petőfi - az én vagyok. Ez az irodalmi álnevem. így ismerkedtem meg Petőfivel kinek atyja 1844-ben Szalkszentmártonba került lakni s itt volt vendéglős és mészáros.” Kardos István emlékiratának e részlete több szempontból is érdekes. A baráti összejövetel időpontját nagyon hitelesen adja meg. 1844-ben a húsvéti ünnep április 7-re esett. Az ünnepek alatt Petőfi szüleinél volt Dunavecsén, majd 10-e körül Pestre ment, hogy ügyeit rendezze. Április 15-e után két hónapig egy huzamban újra szüleinél volt a költő. Igazolja ezt Pákh Alberthez 1844. április 15-én kelt levele: „... legközelebb elvárom leveledet Dunavecsére, ahol a következő két hónapot tölteni fogom. Húsvéti innepekre is otthon voltam néhány napig. A napokban megyek ismét haza. Tehát írj minél előbb.” Levele végén közölte dunavecsei címét. Petőfi szalkszentmártoni munkásságával foglalkozik Kardos levele és az emlékirat is. Mindkettő azonos csengéssel mondja el Petőfi lázas munkáját. Emlékiratában azonban már egy érdekes konkrétummal is szolgál: „Itt írta mint emlékszem a Tigris és hiéna című színművét és számos verseit, amelyek a censura miatt asztalfiókjába tétették le” - mint az Őrült és a papokról írt legenda. Kardosnak ebben e két sor tetszik: „Bár eddig is már a pokol fele Sőt több felénél, pappal van tele.” Jól emlékszik továbbá arra, amikor Petőfi a Zöld Marci írását 1845 nyarára teszi, mivel az július 24-én már a Nemzeti Színház bírálóbizottsága elé került. Kardos azt is leírta, hogy Petőfi a Hóhér kötele című regényéből származott pénzen hogyan segítette a szalkszentmártonban élő szüleit. Nem lényegtelen odafigyelni Kardos levelének és 118
